Két pohár, bennük valamennyi víz. Ha a konyhaasztalunkon lennének, nem érdemelnének figyelmet, de hogy itt, a Ludwig Múzeumban látjuk őket, gondolkodóba esünk: műalkotásként miként is kell őket értelmeznünk? A Signal – Konceptuális és posztkonceptuális tendenciák a szlovák képzőművészetben című kiállítása ilyen evidenciákat feszeget.
Elég tömény lett most ez a kiállítás, még a kortárs művészethez szokott látogatónak is időbe telik a művek értelmezése. Egyrészt sok munkát láthatunk, másrészt időben is viszonylag nagy periódust ölelnek át a bemutatott művek, a legkorábbiak az 50-es, 60-as években készültek, míg vannak a falakon egészen friss alkotások is.
Nemcsak a gazdag anyag és a széles időbeli merítés teszi ezt a kiállítást nehezen befogadhatóvá, hanem az is, hogy átfogóan igyekszik bemutatni a szlovák kortárs konceptuális művészet tendenciákat. És hát fél évszázad alatt - akárcsak a hazaiban - a szlovák kortárs művészetben is történt egy s más. Én azonban kifejezetten kedvelem, ha sok időt és energiát kell fordítanom egy tárlaton arra, hogy a műalkotások megfejthetővé váljanak.
Ehhez a kurátor is nagyon sok eszközzel segíti a látogatót. Azáltal például, hogy Vladimír Beskid a legfontosabb művészeti stratégiák ívét nem kronologikusan vagy generációk szerint rendezte, hanem négy tematikus szekcióban, az egymás mellé került, hasonló szemléletű munkák értelmezése könnyebbé vált.
A kiállítás fő terében olyan munkák szerepelnek, amelyek a hiánnyal operálnak. A Zéró gesztusok címet viselő szekció művei a csendről, az ürességről, a szünet feszültségéről szólnak. Így került ebbe a térbe Petra Feriancová El (Hamlet) című munkája, amely a drámai műben rejlő hiányt - jelesül az adott szereplő távozását a színről - ragadja meg. A mű fizikailag egy teljesen szokványos szék, amin épp nem ül senki. Humorosságát az adja, hogy zavarba ejtően hasonlít azokra a székekre, amelyeken a teremőrök szoktak ülni. Ennek a munkának egyébként egy szomszédos teremben szerepel a párdarabja, Marek Kvetan Megfigyelő című installációja, amely szintén egy klasszikus szék, azonban emellett már ott egy kulacs, lóg rajta egy nylonzacskó, amiben kötőtűk és fonal vannak.
A kiállításban tehát vannak fizikailag nagyon hasonló munkák, azonban a jelentésük sok esetben eltérő. Július Koller Egy pohár tiszta víz és Ján Mančuška Amennyi vizet a számban tudok tartani, mielőtt eltűnne című munkáik is látszatra egészen megegyeznek, azonban míg Koller ready-made-je finoman arra provokálja a nézőjét, hogy gondolkodjon el a művészet határairól, addig Mančuška munkájával inkább a szerzőség problémája kerül elő.
Ebben a szekcióban különösen izgalmasak még Viktor Frešo Kamatex OI és Kamatex O2 című munkái, amelyek egyszerű hajlított lemezek ugyan, viszont úgy vannak installálva, hogy megtörik a galériateret, kvázi kiszakítva belőle egy-egy darabot. Monogramista T. D. A Partitúrák albumból című munkája különböző vezérkönyveket sajátít ki és módosít. A gyógyító csendet viselő darabra például egy sebtapasz került, az 500 V címűn pedig a partitúra vonalai az áramütés következtében összekuszálódtak.
Míg a zéró gesztusok szellemileg és vizuálisan dióhéjba sűrítették a világot, addig a Belső kozmosz. Utazás egy papíruniverzumon át című szekció munkáinak célja szétrobbanni és beletágulni a világmindenségbe, behatolni a kozmoszba. A művész űr- és időutazóvá, a világ felfedezőjévé válik. Ezekben a termekben főként térképeket, diagramokat, terveket és skicceket láthatunk, ez rávilágít arra is, hogy ezek az utazások leginkább csak a képzeletben zajlottak le, hiszen a munkák többsége a 70-es évek első felében készült, amikor még a külföldre utazás is erősen korlátozva volt. A belső szabadság azonban határtalan, vízum- és útlevélmentes, ahogy ezt a kiállított alkotások is igazolják.
Külön egységet kaptak a szövegalapú munkák, amelyek feszültsége a nyelvi és a vizuális tartalom ütköztetéséből fakad. Itt számomra leginkább azok a művek voltak érdekesek, amelyeknek a könyv, vagy a könyv mint műtárgy volt a kiindulópontjuk.
Monogramista T. D. például régi borítókra fest egyszerű, Malevicset idéző geometriai formákat. Roman Ondak értékmentő installációjában művészettörténeti kiadványokat és nagy klasszikusokat zár formaldehiddel megtöltött üvegekbe, hogy ezzel konzerválja őket. De vannak itt olyan munkák is, amelyek meditatív és személyes jellegüknél fogva keltik fel a figyelmünket. Ilyen például Ján Mančuška Amikor beléptem a műterembe című installációja, ami tulajdonképpen a térbe kifeszített, vékony szalagra írt napló, vagy Viktor Freso spray-vel festett szövegei.
A negyedik szekcióba kerültek a digitális munkák, amelyek vizuálisan sokkal sűrűbbek, viszont kevésbé igényelnek komoly szellemi részvételt, inkább ötletességük, humorosságuk fogja meg a látogatót. Rónai Péternek szerepel itt például Autoreverse című önarcképvideója, amelyben saját, különböző korokban készült portréit montírozza össze vagy Pavla Sceranková Boxing és Bemegy-kimegy című klipjei. Az előbbinél úgy látszik, mintha az alkotó köré koporsó épülne, míg az utóbbinál egy szék hullik darabjaira, hogy kiférjen az ajtó résén. Cyril Blažo pornográf videók vágóképeit használja fel fotóihoz, Marek Kvetan erotikus testek és halálos kimenetelű balesetek online képeit redukálja vízszintes és függőleges vonalakká.
Az egyes szekciók szerencsére nem lezárt és jól körülhatárolható kategóriák, az elrendezésnek köszönhetően pedig sokszor felfedezhetünk izgalmas kapcsolódási pontokat bizonyos munkák között. És habár kategóriák szerint vannak csoportosítva a munkák, azért a bevezető szöveg hangsúlyozza azt is, hogy az itt tárgyalt idővonalon különböző társadalmi és politikai kontextusban született generációk is kirajzolódnak, úgymint a szlovák konceptualizmus meghatározó művészei, az új vizuális nyelv megteremtői, az 1990-es évek alkotói, a konceptuális szemlélet átfogalmazói, valamint a 2000 utáni új nemzedék, akikre leginkább jellemző a digitális és elektronikus médiumok bevonása.
A kiállítás június 23-ig látogatható.
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
