Kétszer mellé - VÁNYA BÁCSI

Színpad


Vigszinhaz_Vanyabacsi_MargitaiAgi_D__YT20100927030.jpg
Margitai Ági

Az első felvonás még a jótékony várakozásé, bár már ekkor feltűnik: a mellékszerepek többsége érdektelen. Margitai Ági (Vojnyickaja) csupán a Victoria Wallace tervezte fekete jelmezzel és szipkába illesztett cigarettájával hívja fel magára a figyelmet. Oldalt, margón ül, s az általa játszott nagymama akkor is ott marad, amikor majd átkel a színen. Nem tényezője a fia, Ványa (Vojnyickij) és a veje, kedvence, Szerebrjakov közötti kis kaliberű hatalmi játszmának. Kútvölgyi Erzsébet Marina, az öreg dajka helyett nett, életerős, gondtalan házi manót húz elő a tarsolyból. Örvendetes, hogy nem meseillusztráció-bábuskát: hús-vér embert látunk ? Jefim, a cseléd fölöslegességig hasznavehetetlen kis szerepében Dengyel Iván is az ?, de a dajka sem hasít magának erőteret. Fesztbaum Béla önmagában igazán míves, szerencsétlenkedő Tyeleginje ugyancsak a drámán kívül helyezi el énjét, a tönkrement, öregedő földbirtokos érzelmes és indokolatlan örök derűjére koncentrál, merengve messze néz szemüvege mögül. Mindezt megpróbálhatjuk úgy felfogni: Marton László rendezőt a Vígszínház Morcsányi Géza fordította Csehov-bemutatóján a színmű belső köre, a kis híján gyilkosságig fajuló családi és szerelmi egymást-marcangolásban az öt főalak összeszikrázó viszonylatai izgatták.


Vigszinhaz_Vanyabacsi_FesztbaumBela_KutvolgyiErzsebet_D__YT20100927029.jpg
Fesztbaum Béla és Kútvölgyi Erzsébet

A belső körben azonban épp a címszereplő, Gálffi László a legkevésbé meggyőző. A szánktól vontuk el a falatot! ? panaszolja a negyvenhét éves, magányos, a családért évtizedek óta látástól vakulásig robotoló férfi, s Gálffi gyors mozdulattal körülrajzolja a száját. Amikor elébb az általa régi ellenszenvvel vizslatott sógora kesztyűjéről tett említést, kézfején megjelölte a kesztyűt. E gesztusok nem vezetnek sehova, fölösleges magyarázkodások a szöveg felszínén. Persze Gálffi ? Marton régi alkotótársa ? kellően karizmatikus színész ahhoz, hogy laza, nyújtott mozdulatokkal a vázlatosságnál karakteresebben megképezze a koravén, rosszkor, rosszul és hiába a sarkára álló Vojnyickijt, akinek beszédes attribútuma a nagy fehér (zseb)kendő, a megadás jele, mellyel, arcát eltakarva, többször reménytelenül határolná ki magát a gyűlöletes világból.


Vigszinhaz_Vanyabacsi_HegedusDGeza_GalffiLaszlo_D__YT20100927028.jpg
Hegedűs D. Géza és Gálffi László

Hegedűs D. Géza készebben hozza a szintén nem egyszerű Asztrov-jellemet. Mer lágyítani az önbecsapásra hajló, mégis maga ura s eszméknek ? a zöld ideáknak ? élő orvos szögletes egyéniségén. A részeg és a józan tudat közötti váltásai olajozottak, a kis cselekvésekkel ? a rajzmappa bekötésével s mással ? sem pótlékként foglalja le idejét. Benedek Miklós köszvényes, sótlan, önző Szerebrjakovja adós az alighanem talmi professzor nevetségességével ? ahogy az egész előadás sem képes felszabadítani a konzekvens humor energiáit.


Vigszinhaz_Vanyabacsi_HamoriGabriella_BenedekMiklos_BataEva_D__YT20100927025.jpg
Hámori Gabriella, Benedek Miklós és Bata Éva

Hámori Gabriella kislányosan éretlen személyiségnek formálja Jelena Andrejevnát, akihez köszvényes férje már csak érzéketlen gépiességgel kapcsolódik, viszont Vojnyickij és Asztrov képzeletét is felgyújtja; a két régi barát majdhogynem egymásnak esik féltékenységében. Nem egészen eldöntött (s nem csupán az ő esetében), hogy tépelődő rövid monológját a közönségnek, önmagának, a mindenségnek mondja-e. Az előadás legjobbja a szerepe arányait és határait pontosan felmérő Bata Éva, aki Szofjaként apja, Szerebrjakov, mostohaanyja, Jelena, nagybátyja, Ványa és szerelme, a doktor iránt is hiteles természetességgel nyitja az önmagát túl nem bonyolító lányalak vegyértékeit. Fáradhatatlan, kötelességtudó egyéniségéhez illően mindig akad tennivalója. Ami szívén, az a száján.


Vigszinhaz_Vanyabacsi_HegedusDGeza_HamoriGabriella_D__YT20100927021.jpg
Hegedűs D. Géza és Hámori Gabriella

Már a második felvonás is alig tartja fenn a rendezésbe kódolt csekély feszültséget, a szünet utáni harmadik és negyedik pedig a nagyobb érzelmi kitörések fals szituációival inkább a korábban megérzett gyengeségekre utal vissza. Amiként Ványa is kétszer lő hiába a basáskodó, szeretetlen, a birtokot és a házat önös érdekből eladni akaró Szerebrjakovra, úgy a Víg bemutatója is két nekifutásban hibázza el a darabot. Michael Levine a színpadot tudatosan ki nem töltő, a térben árválkodó, leheletnyit szürrealisztikus díszlete fokozatosan veszt szuggesztivitásából. Lassan mindegy lesz, hogy a család a huszonhat szobából egyet sem tud vagy akar tisztességesen berendezni: a kopott, törött bútorok raktárába szorultak vissza, noha ennyire semmi esetre sem szegények. A helyiségfunkciók keverése elsikkad (a szín nappali is, háló is, tálaló is, mosdó is), egy idő után már érdektelen, hogy a tokja nélküli ajtó élével a nézőtér felé sajdítóan metszheti a színpadfelületet.

Akadnak persze szép pillanatok: az ölelkező-dulakodó emberi testekkel megrohamozott szekrény tetejéről kétszer is aláugráló almák groteszkuma, a Ványa?Asztrov és a Jelena?Szonja diskurzusok nemzedéki összehangolódása ilyen. Egészében azonban ez a Ványa bácsi nem hoz újat: a színpad előtti áttetsző függönytől az esőkopogásig, az iszákosságtól az uborkaevésig megszokott fogásokkal operál, mai Csehovot ígér, ám sajnos a ?régit? is kevéssé nyújtja.