Az első felvonás még a jótékony várakozásé, bár már ekkor feltűnik: a mellékszerepek többsége érdektelen. Margitai Ági (Vojnyickaja) csupán a Victoria Wallace tervezte fekete jelmezzel és szipkába illesztett cigarettájával hívja fel magára a figyelmet. Oldalt, margón ül, s az általa játszott nagymama akkor is ott marad, amikor majd átkel a színen. Nem tényezője a fia, Ványa (Vojnyickij) és a veje, kedvence, Szerebrjakov közötti kis kaliberű hatalmi játszmának. Kútvölgyi Erzsébet Marina, az öreg dajka helyett nett, életerős, gondtalan házi manót húz elő a tarsolyból. Örvendetes, hogy nem meseillusztráció-bábuskát: hús-vér embert látunk ? Jefim, a cseléd fölöslegességig hasznavehetetlen kis szerepében Dengyel Iván is az ?, de a dajka sem hasít magának erőteret. Fesztbaum Béla önmagában igazán míves, szerencsétlenkedő Tyeleginje ugyancsak a drámán kívül helyezi el énjét, a tönkrement, öregedő földbirtokos érzelmes és indokolatlan örök derűjére koncentrál, merengve messze néz szemüvege mögül. Mindezt megpróbálhatjuk úgy felfogni: Marton László rendezőt a Vígszínház Morcsányi Géza fordította Csehov-bemutatóján a színmű belső köre, a kis híján gyilkosságig fajuló családi és szerelmi egymást-marcangolásban az öt főalak összeszikrázó viszonylatai izgatták.
A belső körben azonban épp a címszereplő, Gálffi László a legkevésbé meggyőző. A szánktól vontuk el a falatot! ? panaszolja a negyvenhét éves, magányos, a családért évtizedek óta látástól vakulásig robotoló férfi, s Gálffi gyors mozdulattal körülrajzolja a száját. Amikor elébb az általa régi ellenszenvvel vizslatott sógora kesztyűjéről tett említést, kézfején megjelölte a kesztyűt. E gesztusok nem vezetnek sehova, fölösleges magyarázkodások a szöveg felszínén. Persze Gálffi ? Marton régi alkotótársa ? kellően karizmatikus színész ahhoz, hogy laza, nyújtott mozdulatokkal a vázlatosságnál karakteresebben megképezze a koravén, rosszkor, rosszul és hiába a sarkára álló Vojnyickijt, akinek beszédes attribútuma a nagy fehér (zseb)kendő, a megadás jele, mellyel, arcát eltakarva, többször reménytelenül határolná ki magát a gyűlöletes világból.
Hegedűs D. Géza készebben hozza a szintén nem egyszerű Asztrov-jellemet. Mer lágyítani az önbecsapásra hajló, mégis maga ura s eszméknek ? a zöld ideáknak ? élő orvos szögletes egyéniségén. A részeg és a józan tudat közötti váltásai olajozottak, a kis cselekvésekkel ? a rajzmappa bekötésével s mással ? sem pótlékként foglalja le idejét. Benedek Miklós köszvényes, sótlan, önző Szerebrjakovja adós az alighanem talmi professzor nevetségességével ? ahogy az egész előadás sem képes felszabadítani a konzekvens humor energiáit.
Hámori Gabriella kislányosan éretlen személyiségnek formálja Jelena Andrejevnát, akihez köszvényes férje már csak érzéketlen gépiességgel kapcsolódik, viszont Vojnyickij és Asztrov képzeletét is felgyújtja; a két régi barát majdhogynem egymásnak esik féltékenységében. Nem egészen eldöntött (s nem csupán az ő esetében), hogy tépelődő rövid monológját a közönségnek, önmagának, a mindenségnek mondja-e. Az előadás legjobbja a szerepe arányait és határait pontosan felmérő Bata Éva, aki Szofjaként apja, Szerebrjakov, mostohaanyja, Jelena, nagybátyja, Ványa és szerelme, a doktor iránt is hiteles természetességgel nyitja az önmagát túl nem bonyolító lányalak vegyértékeit. Fáradhatatlan, kötelességtudó egyéniségéhez illően mindig akad tennivalója. Ami szívén, az a száján.
Már a második felvonás is alig tartja fenn a rendezésbe kódolt csekély feszültséget, a szünet utáni harmadik és negyedik pedig a nagyobb érzelmi kitörések fals szituációival inkább a korábban megérzett gyengeségekre utal vissza. Amiként Ványa is kétszer lő hiába a basáskodó, szeretetlen, a birtokot és a házat önös érdekből eladni akaró Szerebrjakovra, úgy a Víg bemutatója is két nekifutásban hibázza el a darabot. Michael Levine a színpadot tudatosan ki nem töltő, a térben árválkodó, leheletnyit szürrealisztikus díszlete fokozatosan veszt szuggesztivitásából. Lassan mindegy lesz, hogy a család a huszonhat szobából egyet sem tud vagy akar tisztességesen berendezni: a kopott, törött bútorok raktárába szorultak vissza, noha ennyire semmi esetre sem szegények. A helyiségfunkciók keverése elsikkad (a szín nappali is, háló is, tálaló is, mosdó is), egy idő után már érdektelen, hogy a tokja nélküli ajtó élével a nézőtér felé sajdítóan metszheti a színpadfelületet.
