Orgonaművész unokájaként és fiaként volt más választása?
Nem kényszerített a hangszer mellé senki. Amikor 10-11 éves lehettem, édesapám azt mondta, csak akkor válasszam ezt a hivatást, ha úgy érzem, mindennél fontosabb, hiszen ez nem nyolcórás elfoglaltság, muzsikusként nincs hétvége, ebédidő. De már kisgyerekként is folyton a zene érdekelt, a családi születésnapokra az volt az ajándékom, hogy lemásoltam a darabokat. Persze, folyton édesapámhoz, nagyapámhoz hasonlítanak, de ez egyáltalán nem zavar. Hiába játsszuk akár ugyanazt a művet, másképp szól mindenkinél.
Az is különbség, hogy ők ketten az orgonálás mellett dirigálnak, míg ön zenét szerez. Több versenyen is sikert aratott már komponistaként, érdekes módon azonban inkább más hangszerekre írja a darabokat. Mi ennek az oka?
Talán 'túl' sokat orgonálok. Hiszen gyerekként, négy-ötévesen, amikor már írogattam egymás mellé a hangjegyeket, csak a családi instrumentumra komponáltam. Most nem érzem azt, hogy bármi olyan ötletem lenne, ami orgonára jó. A többi hangszer jobban érdekel, a kamarazene izgatja a fantáziámat. Jelenleg két zongoradarabon is dolgozom, emellett meg kell írnom egy kürt-vibrafon kompozíciót, egy művet marimbára és csellóra, s van még egy cselló-kürt-zongora trió felkérésem is. Csak olyan kompozíciókat vállalok, amelyekhez van kedvem. A versenygyőzelmek fontos visszajelzések, de még lényegesebb az, hogy műsorra tűzik a darabjaimat. Egy zenemű csak akkor él, ha önmaguktól is játsszák az előadók!
Az orgonánál nincs sok visszajelzés, hiszen háttal ül a közönségnek, sokszor olyan helyen, ahol nem is látja a publikumot.
Az ember így is érzi, hogyan fogadják a játékát, és persze a koncert közbeni csendek, a végén a taps, a gratulációk és a visszahívások szintén jelzik, mit ér, amit csinál. Két esztendeje vagyok a Bazilika orgonistája, ami nagy boldogság számomra, hiszen mesteremet, Koloss Istvánt követhetem ezen a poszton. Az ottani három hangszer közül kedvencem a nagy, kilencvenöt regiszteres, 7544 sípos orgona, de ugyanúgy szeretem a kápolnában lévő kis instrumentumot is, amely 121 éves, kicsit már "megöregedett" hanggal, de teljesen bele lehet burkolózni. Ennél a hangszernél ülve eltűnhetek a publikum vagy adott esetben a hívek szeme elől, és néha ez is nagyon jól tud esni.
Nagy rutinja van a templomi orgonálásban, hiszen 14 évesen már a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia orgonistája lett. Nem volt ez korai?
De. Már csak azért is, mert egy év orgonálás után hozta úgy a sors, hogy belekerülhettem ebbe a körforgásba, és meg kellett tanulnom miséket játszani, kísérni a kórust, improvizálni. Másfél évig tartott, míg mindebbe belejöttem. Komoly iskolát jelentett, amelynek később nagyszerű állást is köszönhettem a debreceni Kántusnál. Az a lényeg, hogy az ember képessé váljon reagálni a váratlan helyzetekre. Ennek aztán az élet más területein is hasznát veheti. Nincs két egyforma orgona, és mindig a hangszer határozza meg a repertoárt, a lehetőségeket. A Bazilikában például két esztendeje tanulom a nagy orgonán való, megfelelő regisztrálást, hiszen mást hall a publikum lent, mint én fent. Ahogy azt is meg kell szokni, hogy ezen az instrumentumon az ember kézzel-lábbal, négyfelé figyelve muzsikál, és a hangverseny azzal kezdődik, hogy kibújik az elegáns koncertcipőjéből.
Egy interjúban említette, hogy a példaképe Messiaen, akit már egy akkord után fel lehet ismerni. Tud ilyen sajátos stílusban komponálni?
Szeretnék. Ehhez azonban még rengeteg darabot kell meghallgatnom, és persze még többet megírnom. Az embernek a gondolkodását is csiszolnia kell. Akár alkotóról, akár előadóművészről van szó, fontos, hogy legyen egyénisége. De nem úgy, hogy egyénieskedik és stílusidegen elemekkel, illetve allűrökkel megspékelt módon ?muzsikál?. Az is egy út, csak éppen a zene megerőszakolása.
A Bazilika koncertsorozatában, amely minden hétfőn, 17 órától hangzik fel, fellép énekes és csellista is. Ilyenkor a székesegyház mindhárom orgonáját használják?
Nem, ezeknek a hangversenyeknek az a különlegessége, hogy végig a hatalmas orgona szól, és negyvenöt perces műsorral várjuk az érdeklődőket. A sorozatban egyébként felváltva játszunk édesapámmal, Virágh Andrással, akárcsak a minden pénteken, este nyolctól ugyanitt rendezett koncerteken, amikor két orgonán zenélünk, és szintén énekesekkel, trombitásokkal muzsikálunk.
A zeneszerzői diplomáját is megszerezte már?
Nem, egyelőre csak a diplomakoncerten vagyunk túl, még egy tanév vár rám a Zeneakadémián. Két évvel ezelőtt ugyanis Debrecenbe hívtak tanítani, stílustanulmányokat, a zeneszerzés alapjait, szolfézst, hangszerelést oktatok. Annyit kellett készülnöm, hogy a saját tanulmányaimra kevesebb energia jutott. Az első évben félelmetes volt a tanári szerep, de most már sokkal inkább át tudom érezni a szépségét. Azt pedig, hogy soha nincs elég idő semmire, már tizenéves korom óta tudom. Mindig több a feladat, mint ami kényelmes lenne, de - remélem -, ez életem végéig így marad.
Réfi Zsuzsa
