Ki a (nyelvi) kultúrember?

Kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint a fegyelmezett és jólnevelt gyerekek. Nem mindig és nem minden esetben, de azért sokszor rohangálnánk az asztal körül, hangosan felnevetnénk a legrosszabb vicceken, duzzogva kivonulnánk egy-egy nem tetsző csattanót vagy véleményt hallva – mégsem tesszük. A belső gyermekünk ösztönösen kiált, üvölt, tombol, amikor örül vagy sír, kívülről mégis csak egy halvány mosoly vagy egy elégedetlen tekintet látszik meg rajtunk. Szavakkal sem feltétlenül esünk egymásnak, inkább hosszas magyarázatokat fűzünk mások véleményéhez arról, hogy nem érint minket jól az álláspontja, felsoroljuk a javaslata előnyeit, hátrányait, esetleg elmondjuk, mi hogyan gondolkodtunk – bár talán ennek az ellenkezőjét is gyakran tesszük. Alapvetően azért mégis csak empatikusak vagyunk, mert mi sem szeretnénk, ha velünk durván bánnának, faragatlanul leszólnák az ötleteinket és a földbe tipornának minket. Tesszük mindezt azért, mert ilyenek vagyunk: kultúremberek.

A kulturált szavunk jelentése ’művelt’ vagy ’kifinomodott’, a kultúrember pedig a ’viselkedésében kulturált, szellemiekben igényes’ személy. A kultúrember nem illetlen, nem faragatlan, törekszik a legjobbra, és mindez a nyelvhasználatában is tükröződik. A nyelvhasználat ugyanis – legyen az szóbeli vagy írásbeli – szintén viselkedés. Úgy is mondják: kommunikáció, ami alatt a beszélőnek a beszélgetőtársra irányuló, hozzá lehetőség szerint igazodó jelzéseit (nyelvhasználatát) értjük. A cél ugyanis az, hogy megértsük, és ne félreértsük egymást.

Ezt a szándékot a pszichológia is alátámasztja. A lélek tudománya is azt szorgalmazza, hogy a félreértsek elkerüléséért a nyílt, őszinte és asszertív kommunikációt részesítsük előnyben. Vagyis: ahogyan nem mindegy, hogyan viselkedünk otthon vagy az utcán, mások előtt, az sem mindegy, milyen nyelvi formákat használunk egy-egy üzenet megfogalmazásakor. „Ha két ember ugyanahhoz a kultúrához tartozik, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy nagyjából ugyanúgy értelmezik a világot; illetve önmagukat, a világgal kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket úgy tudják kifejezni, hogy az a másik számára érthető legyen” – fogalmazza meg Em Griffin kommunikációkutató. A kultúra ugyanis egyfajta jelentésalkotás: megegyezünk abban, hogy ez vagy az a nyelvi forma, ez vagy az a gesztus mit jelent nekünk. És természetesen az is a kultúra része, hogy elismerjük, ha más kultúrák képviselői máshogyan gondolkodnak. De térjünk vissza a kultúrember nyelvhasználatához!

Nincs olyan illemtan, amely a viselkedés jegyei között meg ne említené a nyelvhasználatot: mit illik, hogyan illik mondani, kinek hogyan kell köszönni, kit hogyan kell megszólítani, hogyan kell hivatalos levelet, ímélt írni és így tovább. Az, hogy bizonyos gyakorlatok átalakulnak, mások kezdenek kimenni a divatból, a társadalmi átalakulást és ezáltal a kultúra változásait is jelzik.

Az egyik legtöbb bizonytalanságot szülő nyelvhasználati tényező az illő megszólítás a levelek (chatüzenetek, ímélek, hivatalos levelek) elején, és különösen a hölgyek megszólítása lehet problémás. A szocializmus alatt bevett elvtárs/elvtársnő megszólításpár ugyanis szinte egy csapásra tűnt el, és a hölgyek megszólítására nem alakult ki vitán felüli megegyezéses forma. Az „asszony” kapcsán még erősen él az eredetileg ’férjezett nő’, esetleg ’idősebb, nagy tekintélyű nő’ jelentés, a „kisasszony” kapcsán pedig ezeknek az ellenkezője vagy fiatalabbakra vonatkoztatott jelentése. Ráadásul ma már – a névadási és -felvételi szokások erőteljes átalakulása után – nem mindig egyértelmű, hogy ki van férjnél, és ki nincsen. A másik megszólítási lehetőség, a „hölgy” nem hangzik jól a megszólítások után (*Tisztelt Kovács Anna Hölgy!), az „úrhölgy” és az „úrnő” alakok pedig főleg címzésekben használatosak, de érezzük, hogy modorosak és erőltetettek. S bár az „úrhölgy” 1945 előtt bevett volt, de – az Arcanum adatbázisa szerint – csupán az uralkodó osztályokhoz tartozó hölgyeket nevezték így, tehát akkor sem volt általános elterjedtnek nevezhető.

Egy másik érdekes kérdés a tegezés/nem tegezés kérdésköre. A Deme László, Grétsy László és Wacha Imre által jegyzett Nyelvi illemtan szerint a magyar nyelvben eredetileg a tegezés volt az általános, és csak a 18. század elején terjedt el német mintára a magázás. A 16. században a tegezés általános volt nemességre, társadalmi állásra és korra való tekintet nélkül. Kétféle tegezés volt megkülönböztethető: a rendes tegezés és a nagyságod, uraságod, kegyelmed megszólítás (amely tegezett) a harmadik személyű igével (amely magázott). Az „Ön” személyes névmás Széchenyi István újítása, tíz évig tartott amíg általánosan elfogadottá vált.

Az illő megszólítás a rangbeli különbségeket is jelezheti, pl. tanár-diák, oktató-hallgató vagy főnök-beosztott között. Általános megfigyelés azonban, hogy – főleg írásban – a nyelvhasználati kultúránk erősen átalakulóban van, ezért van olyan egyetem, amely már útmutatót is közzétett a hallgatóknak azért, hogy a kommunikációs zavaroknak elejét vegye. Problémás lehet például a „Tisztelt…” megszólítás a keresztnévvel vegyítve: „Tisztelt Ádám!” Keresztnevén ugyanis azt szólítjuk, akit közvetlenebb ismerőseink között tudhatunk, ez pedig kevésbé illik össze a formálisabb „tisztelt” megszólítással.

Nyelv és kultúra a kezdetek óta összefonódik: az emberi közösségek kultúráját a nyelvük megismerésén keresztül lehet mélyrehatóan tanulmányozni, gondolkodásmódjukról benyomást szerezni, egyáltalán megérteni, miért élnek más országokban, földrészeken máshogy, mint mi itt Európában, és azon belül Magyarországon.

A nyelvi viselkedést idegen nyelvek elsajátításakor is tanuljuk, hiszen minden nyelvben vannak udvariasnak, kulturáltnak tartott nyelvi formák, amelyekre igyekszünk kínosan ügyelni – különösen egy másik kultúra képviselőjével való találkozáskor.

Vannak persze nem nyelvi jelzések is, amelyekhez eltérő jelentések társulnak egy-egy kultúrában. Sok helyen olvashatunk arról, hogy Kínában jóleső böfögéssel jelezhetjük, ha ízlett az étel, Japánban egyenesen kötelező a szürcsölés, ha szeretnénk elismerni a szakács munkáját. Nálunk viszont ezek a gesztusok faragatlanságnak számítanak az étkezőasztalnál: böfögés vagy szürcsölés esetén úgy gondoljuk, az illető nem ismeri vagy figyelmen kívül hagyja a kulturált étkezés szabályait.

Miért nem szaladgálunk tehát az asztal körül hajunkat tépve? Miért tekintjük jólneveltnek azt a gyereket, aki csöndes? Miért nem tegezzük le kapásból az idősebb ismeretleneket? Egyszerűen kulturális mintázatokat, az illő viselkedés szabályait követjük tettekben, valamint szóban és írásban is – ezek utalnak a mi kultúránkban a közös jelentésalkotásra. Az, hogy ezekből a mintákból mi jó vagy mi rossz, nehéz megmondani, de idővel azért kisül, mi a szükségtelen: az elavult társadalmi normákra utaló nyelvi formákat például elhagyjuk (lásd elvtárs/elvtársnő), de van, hogy nem tudunk újat teremteni helyettük (hölgyek megszólítása). Más esetben összetett tényezőket kell figyelembe venni (rangok, címek, beosztások).

Kultúrembernek lenni nem könnyű. Kulturáltan viselkedni összetett mintázatok és hosszú gyakorlási folyamat során tanulunk meg. Mégis ez nekünk a kultúra, ez nekünk a kulturáltság.

Nyitókép (illusztráció): Shutterstock / Altrendo Images