A könyv négy ciklusba rendezett 48 versét egységbe foglalja a kialakulni látszó szerzői attitűd: hogy kifejező természeti képekben fogalmazza meg a lírai szubjektum helyét a világban. Kopriva Nikolett az életkoránál fogva is kereső, vizsgálódó lélek. Azt kutatja, arra törekszik, hogy felfedezze, mi is tulajdonképpen a létezés lényege, mi az, amit erről a „világban létről” csak ő tud elmondani nekünk.
A kötet nyitánya a Száradás című vers, amelyben így ír: „Nevelünk magunkban egy fát. / A bőrünket átlyuggató ágak beleszakadnak a születésbe. / Csontjainkat gyökerek indázzák.”
Az egész kötetre kiterjedő metafora kibontakozását láthatjuk itt, egyféle összetéveszthetetlen védjegyét a szerző alkotói alapállásának: azt a transzformációt, amelynek lényege a természettel mint a legintimebb létezővel való maradéktalan azonosulás. Az élők világának örök körforgása jelenik meg az olvasó számára az Átrajzolt helyek című versben is: „Nyomaink lekopnak a földről, / hogy átadják helyüket az újaknak / (…) csak a kertben nem vagyok idegen, / és nem tudom, eső zuhog / vagy a fák sírnak.”
A természet az egyetlen tapasztalható, objektív valóság, és ennek a magabiztosan, aggályok nélkül kimondható jellemzői: az állandó változás, alakulás, formálódás, kicserélődés, születés és pusztulás.
Az emberek világa, ami talán csak árnykép a nagy egész színpadán, szuggesztív természeti képekben tükröződik.
A Háromszázhúsz című versben az előzőekkel összhangban a szerző a szerelem lehetőségeit vagy éppen lehetetlenségét értelmezi a maga módján, illúziómentesen: „Az útmenti fákat számoltad kettesével, / mert a túloldalon minden fának párja volt. / Nem értetted, miért nincs napszak, melyben árnyékaik összeérnek. / Talán, ha a Napnak is lenne egy tükörképe a túloldalon.”
Kopriva költészetének a teremtett világ egészén túl az ember alkotta, épített környezet, a kistelepülések csendes élete, a kocsmától a temetőig terjedő, hangulatokban gazdag földrajza is témája, amint azt a Felhők felé című alkotásban is láthatjuk: „Sárgásbarna fény kúszik felé, / csorog a küszöb alatt. / A sírásó a nap végén az utolsó kocsmában sörözik.”
A költő nem kizárólag állóképeket vetít elénk: ebben a versvilágban minden mozgásban van, nyüzsög, mozgás által létezik, van célja és értelme. Így mutatkozik meg az élet tartalma akkor is, ha az ész számára nem mindig felfogható okok állnak a háttérben. S ha az értelem olykor hiányzik is cselekedeteinkből, tán még ez is megbocsátható, hiszen emberek vagyunk, hibázunk. Költőre vonatkoztatva ezt így kell elképzelnünk: „Leveszem a polcról a tárgyakat, eltörnek, / ahogy azok a mondatok, / melyeket egykor fiókba rejtettem – / részegen se jussanak napvilágra. / Hogy valahogy igazoljam a létet, / megkeresem és kidobálom mindet. / Elgurulnak, / nem ütköznek semmibe.” (A harmat időnként)
A lírikus persze hibázhat, elvétheti az ütemet, összezavarodhat, képtelen lehet továbbvinni, kibontani a kezdeti gondolatcsírát – baj csak akkor van, ha a problémát az alkotás mámorában nem ismeri fel, s ezzel hitelteleníti a saját munkáját. A hitelesség megőrzése azonban nem a kíméletlen önreflektáltságban rejlik. Ennél is sokkal alapvetőbb ügyben szükséges megmérkőznie magával. Hitelt érdemlően kell meggyőződnie léte, működése valódiságáról, s ez nem kizárólag Kopriva Nikolett esetében igaz, még számos pályakezdő számára komoly feladat.
A szubjektív idealizmus alapállítását kell tudni megcáfolni, ami szerint a mindenség csak az ő álmaiban létezik. Kitartó munkával biztos tudást kell felmutatnia afelől (első lépésben persze önmaga számára), hogy ő sem egyéb, mint magában álló, elkülönült rész a világ megszámlálhatatlan létezője közt. E folyamat első lépése a tulajdon test és lélek megtapasztalása, mint az a kötetcímadó versben oly emlékezetesen megfogalmazódik: „Mikor felébredek, még nem látok, / szemem helyén izzó gömb. / Kitapogatom a testem – ez is egy stádiuma a létnek, / (…) Föld íze a számban, mintha egyszer már eltemettek volna, / rám nőttek a jégvirágok, ki van a bőröm alatt?”
A kötet végére érve alappal gondolhatjuk, hogy Kopriva Nikolett, ha nem csügged el, és folytatja lírikusi világának továbbépítését, meg fogja találni a választ a kérdéseire. Abban pedig, hogy művei a jövőben a szélesebb olvasóközönséghez is eljutnak majd, biztosak lehetünk.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza Gábor László
