A kiállítás szinte már befogadhatatlanul sűrű. Elképesztő mennyiségű műtárgy látható a falakon, amitől elnehezülnek a galéria terei. Az anyag érzékelteti, hogy mennyire gazdag és sokszínű volt a kilencvenes évek művészeti élete. Zsigeri szinten lehet megtapasztalni, amit a művészek akkor a kommunizmus szűk levegőjéből kiszabadulva érezhettek. Nyugatról elképesztő mennyiségben ömleni kezdtek az információk és a vizuális ingerek, inspirálóan hatva az alkotókra, akik tartalmilag és mediálisan egyaránt bátrabbá és kísérletezőbbé váltak. A kiállítás révén átélhetjük, milyen volt az alkotás szabadságának akkori mámora, a rendszerváltás eufóriája, az időszak elképesztő pezsgése.
A kiállítás szándéka az, hogy reprezentatív módon bemutassa az akkor legfontosabb művészeti törekvéseket, és azokat az alkotókat, akik abban az időben a művészeti színteret alakították. Ezt a feladatot azonban sajnos nem tudja maradéktalanul elvégezni. Vannak, akiket erőteljesen túlreprezentál, míg másokkal nem vagy csak alig foglalkozik, pedig a kilencvenes évek magyar művészete nehezen értelmezhető nélkülük. Révész Lászlótól például egyetlen művet sem látunk, és Ádám Zoltán is méltatlanul alulreprezentált, pedig mindketten jelentős alkotói voltak azoknak az időknek.
Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy Petrányi Zsolt törekedett a legfontosabb irányzatok, hangulatok bemutatására. A műveken érezni az évtized optimizmusát, a világ kiszínesedéséből fakadó örömöt, és talán azt is, ahogy a művészet újra elkezdett az élethez közeledni.
A kiállítás falszövege arról tájékoztat, hogy az egyes szekciók „a szövegek használatának lehetőségeivel, az ökológiával, a modern technológiák és társadalmi jelenségek révén változásnak induló testképpel és identitással, a popkultúrával, valamint a számítógépes gondolkodással megjelenő virtualitás hatásával foglalkoznak”. A kilencvenes években a hiánypótló szövegfordítások megjelenése, valamint a köztereken elszaporodó feliratok hatására a műtárgyakon is (újra) fontos szerephez jutott a szöveg, akárcsak korábban a hetvenes évek konceptualizmusában. Ám míg ott inkább szimbolikus vagy képépítő szerepe volt, utalásként működött, a kilencvenes években főként kommentárként alkalmazták. Mint Petrányi írja is: „(...) a kép és a nyelv egymást kiegészítő, informatív vagy jelentésmódosító aspektusai figyelhetők meg”. Őrült izgalmasak Nemes Csaba és Szépfalvy Ágnes storyboardjai, amelyek egyes kockáiból, fragmentumaiból a néző állítja össze a maga narratíváját. A kiállításban szereplő Közös sebesség drámai erejű történetet láttat: a kép és a szöveg olykor harmonikus egységet alkot, máskor ellentétes. Ebben a szekcióban szerepel Sugár János Fényújság című munkája, amit 1993. november 3-a és 30-a között lehetett látni a Blaha Lujza téri Hírlapkiadó-székház tetején. A Dolgozz ingyen, vagy végezz olyan munkát, amit ingyen is elvégeznél mondat társadalomkritikus hangot ütött meg, és a fényreklámoknak a művészi alkotásokhoz való viszonyát is szóba hozta.
A következő egységnek Ökofuturizmus a címe, ami azért érdekes, mert a művészeket már a kilencvenes években is erősen foglalkoztatta, hogy az emberi tevékenység milyen módon hat a bolygónkra. Iski Kocsis Tibor érzékeny, fényképszerű festményei a természet esztétikai értelemben vett szépségére, magasztosságára irányítják a figyelmet. Kocsist gyakran nevezik technorealistának, ahogy Király Andrást is, akinek szoptató nőstény malacot elmosódva ábrázoló festménye a mezőgazdaság és a kortárs képzőművészet közegében egyaránt használt kultúra szó jelentését bontja ki.
A kiállítás legizgalmasabb szekciója a testtel, az identitással foglalkozik. Itt látható például Nagy Kriszta Kortárs festőművész vagyok című, abban az időben nagy vihart kavart plakátja és az 1999-es, Deák Erika kurátorságával létrejött, Alibi Fashion című kiállítás anyaga, amely a művészeti szcéna tagjait topmodellként ábrázolta. Sok olyan művet is láthatunk, amely az anyaság kérdését veszi elő. Itt tekinthetjük meg Németh Hajnal és Beöthy Balázs Néhol Hajnal, bárhol Balázs című, korszakos munkáját a kilencvenes évek végéről, valamint Koronczy Testnyomatok című művét, amely az emberi test és a tárgy egymáshoz való viszonyával foglalkozik. Ez a sorozat a fogyasztói kultúrára adott reflexióként is értelmezhető.
A következő műcsoport a popkultúrának a művészetre gyakorolt hatásával foglalkozik. Petrányi falszövege arról tudósít, hogy a divat, a filmek, a videójátékok, a dizájn és a popzene egyaránt hatott a kilencvenes években alkotó generációra, „a kor technooptimista fiataljai élvezték a politikai szabadságot, az utazás lehetőségét és a kulturális nyitást”.
Az utolsó szekció a virtualitás térnyerésére irányítja a figyelmet. Arra, hogy az egyre nagyobb teret nyerő digitalizáció hogyan hatott a képzőművészetre. Kósa János 2000-es, A festészet halála II című festményének főhőse a virtualitás terében hosszan haldokló ifjú, akinek szépsége épp elnyújtott szenvedéséből fakad. A jelenet mégsem válik súlyossá, mert a tér valótlansága könnyít rajta. Árkádia ugyanis nem egyéb pixelek által keltett illúziónál. Szűcs Attila Fényben álló alak című festménye idő, tér, lét és nemlét, a test helye a világban és a virtualitásban kérdéseit boncolgatja, míg Komoróczky Tamás popos műve, az Addikció pszichedelikus látomást fest a színes háttér előtt kavargó, repetitív módon megjelenített portrékból.
A kiállítás Kis Varsó Oldal című, helyspecifikus művével zárul, amely 2001-ben az alkotók műtermében valósult meg. A két műtárgyelemből felépülő installáció egy, az 1989-es romániai forradalom során történt halálesetre reagál, egyén és hatalom viszonyának egyensúlytalanságára figyelmeztet.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
