Hogyan vezetett az utad a fotózáshoz?
A történet elég régen kezdődött: édesapám vett egy fekete-fehér fotólabort otthonra a bátyámnak, hogy megpróbálja vele megszerettetni a fényképezést. Én ekkor körülbelül öt-hat éves lehettem. A panellakás fürdőszobájában ezután működni kezdett a labor: ahogy előhívták a képeket, engem is megcsapott a vegyszerek szaga, megtetszett a hangulat, a munkálatokat kísérő homály. Aztán végül én kezdtem el a fotózással foglalkozni, természetesen kezdetben csak amatőr szinten. De az általános iskolában már pontosan tudtam, hogy fotós szeretnék lenni. Később ezért is érettségiztem le, mert csak azzal vettek fel a Práter utcai fényképész szakiskolába. Az volt csak kérdéses, milyen fotós leszek, a fényképészetnek melyik ágával fogok foglalkozni.
Állításod szerint az emberi történeteket próbálod keresni: utazásaid során sok országba eljutottál már, jártál háborús övezetekben is.
Úgy gondolom, mielőtt a konfliktuszónákban elkezdtem dolgozni, sokat adott a felkészülésben, hogy előtte már hosszabb időtartamokat töltöttem külföldön. Leginkább Ázsiát kedveltem, hátizsákos túrákat tettem egy-egy hónap alatt különböző országokban. A hasonló helyeken pedig mindig sok minden történik, rengeteg váratlan eseménnyel kell megbirkózni, az ember valamiképpen ki van szolgáltatva a történéseknek. Ezzel az utazástapasztalattal felruházva jártam aztán be a háborús övezeteket is. Gázában tudósítóként, a Népszabadság fotósaként jártam, de jártam Pakisztánban, Szíriában, Irakban, legutóbb a líbiai forradalmat fotóztam, mint szabadúszó. Találkoztam olyan kollégákkal, akik szintén a frontvonalban dolgoztak és nem voltak tapasztalataik, nem voltak még mögöttük hasonló élmények. Talán emiatt sem nagyon tudták kezelni a helyzetet, életveszélyes szituációkba sodródtak bele. Sokan összeroppantak az ott látottak súlya alatt. A hasonló munka komoly felkészültséget igényel.
Mit gondolsz, mennyire tudják a fotók visszaadni a háborúk történéseit?
Fotóriportjaim során, a háborús övezetekben is úgy éreztem, hogy szükségképpen hiányos lesz majd az a kép, amit a fényképeken keresztül közvetítek: hiszen olyan embereknek próbáltam megmutatni az ottani történéseket, akiknek (szerencsére) nincsen hasonlókról tapasztalata. Még gyermekkoromban, akkor, amikor a nagymamám még élt, észrevettem, hogy mikor villámlott és dörgött az ég, ő becsukta az ablakot, lehúzta a redőnyt: később értettem csak meg, miért csinálta ezt. A háborút, a bombázásokat élte újra ilyenkor ő is. Úgy éreztem, nem tudom a képeimmel teljes egészében bemutatni egy háború borzalmait és értelmetlenségét egy olyan embernek, aki azt még a saját bőrén nem tapasztalta.
Hatással voltak ezek az élmények az emberektől mint témától való elfordulásodra is? Legutóbbi, Lebegő nézőpont című sorozatodon, amit Párizsban és itthon is bemutattak, szajnai uszályok láthatóak felülnézetből, alig-alig bukkan fel fedélzetükön emberi alak.
2008-ban, amikor szabadúszó lettem, különböző magazinoknak és az ENSZ Menekültügyi Főbizottsága Hivatalának kezdtem el fényképezni. Emellett 2012-ben elnyertem az André Kertész fotóművészeti alkotói ösztöndíjat is, ami lehetőséget biztosított arra, hogy két hónapig Párizsban alkothassak. A célom kezdetben ott is az volt, hogy a dokumentarista fotózást folytatom, az embereket fényképezem, mint azt például New Yorkban a Coney Island-sorozatom során tettem. A már megkezdett fekete-fehér, dokumentarista vonalon haladtam. Azonban ez a feladat nem jelentett már kihívást, úgy éreztem, nem tud már újat nyújtani. Része volt a váltásnak egy személyes történet is: épp akkoriban hunyt el édesanyám is, a nagymamám is, korábban édesapám is és nagypapám is. Hiába utaztam korábban el hosszabb utakra, itthon mindig volt valaki, aki várt. Ez volt az első olyan külföldön töltött két hónap, amely alatt tudtam: nincs már otthon senki. Az ezt a felismerést kísérő befelé fordulás is egy fontos aspektusa volt a döntésnek, hogy teljesen új dolgok felé nyissak, hogy megpróbáljak egy kicsit kizökkenni mindabból, amivel addig foglalkoztam. Ezt a fordulatot nagyon sok fotográfiai kísérletezés és természetesen sok zsákutca kísérte.
A Lebegő nézőpont alapmagja valójában egy nagyon egyszerű dolog: a képek készítéséhez csupán le kellett néznem egy hídról, mint ahogy ezt megteszi napjában több száz ember a párizsi Pont des Arts gyalogoshídon. 2012-ben találtam rá a témára, 2014-ben pedig visszautaztam Párizsba: ekkora 4 napon keresztül dolgozva be tudtam fejezni a sorozatot, mert a fejemben már megvolt a kész koncepció. A Lebegő nézőponttól kezdve egy olyan eszköz-és formanyelvet akartam alkalmazni, amelynek absztrakt képein át nem én mondom tollba, mit kell gondolnia, mit kell éreznie az azt befogadónak. A hasonló fotók esetében a nézőnek a saját élményeire, érzéseire kell hagyatkoznia az értelmezés során, ennek következményeként pedig mindig mindenkit máshogy fog az adott kép megszólítani.
A Capa-nagydíj jelöltséget Kilencven perc című sorozatod hozta. Mit érdemes erről tudni?
A Kilencven perc bizonyos értelemben a Lebegő nézőpontnak, az emberek elhagyásának stílusbeli folytatása. Amikor este egy-egy focimeccs kilencvenpercnyi játékideje alatt felkapcsolják a pályán a reflektorokat, megváltozik a stadion körüli világ is. Ez az erős fény bizonyos részleteket kiemel, bizonyos területeket azonban sötétségben hagy. Így fotográfiai szempontból is érdekes kihívás: egy fotósnak a fény a legfontosabb tényező, ez pedig a focipályától távolodva négyzetesen csökken. Nem tudok így nagyon távol menni a stadiontól, csak a közvetlen környezetét tudom fényképezni.
Mint azt a témalírásban is említed, a labdarúgás ma Magyarországosan egy meglehetősen megosztó társalgási pont: hogyan kívánsz képeiddel ehhez a vitához hozzászólni?
A stadionok környezete érdekes tereket nyit meg számomra: képeimmel azt szeretném bemutatni, hogy milyen az a világ, ami közvetlenül a pálya mellett van. A lakótelepek, a zárt külvárosi miliő, a házakon futó repedések. Az egész visszásságára szeretnék rámutatni, így van benne társadalomkritika is: hogy ez a fényképet nézők számára is egyértelmű-e, azt nem tudom. Ilyen összefüggésben ezek a képek azonban talán csak nekünk, magyaroknak jelentenek valamit. Korábbi portfólió-konzultációk során külföldi kurátorokkal beszélve vált előttem világossá, hogy náluk ez a kritikai reflektálás nem bír jelentőséggel, nekik így természetesen teljesen mást jelentenek ezek a képek. A Capa-nagydíjra folyamatban lévő munkákkal lehetett pályázni: én az elkövetkezőkben külföldön szeretném folytatni a sorozatot, hiszen a futball helyzete mindenhol megkerülhetetlen kérdés. Így a téma különböző kultúrák, társadalmak összehasonlítására is adhat majd alapot, de urbanisztikai szempontból is vizsgálat tárgyává teszem.
Valóban egyedi nézőpontból tekintesz a környezetedre: ez lenne a fotográfus legfontosabb feladata, hogy egy új pontból világítsa meg a mindennapit?
Azt gondolom, a Lebegő nézőpont és a Kilencven perc is azért lehet sikeres és izgalmas, mert a legegyszerűbb, legszokványosabb dolgokból, kézenfekvő témákból sikerült kihoznom. Persze a legnehezebb mindig magára a koncepcióra ráakadni, azt felépíteni. Rengeteg zsákutca kíséri a munkát, sok energiát bele kell fektetni. De ha folyamatosak is a kudarcok, nem szabad az embernek feladnia. Amikor pedig már megvan az ötlet, tudatosan haladva könnyebb a felmerülő problémákat megoldani. Csak hát addig eljutni egy alkotói hullámvasút.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Sopronyi Gyula 1974-ben született Budapesten. A Práter utcai fényképész szakiskolában folytatott tanulmányai után 2000-ben a szentpétervári ?Masterclass 2000? osztályt, majd 2008-ban a londoni Magnum Masterclasst végezte el. További tanulmányokat folytatott Torontóban és a New York-i Coney Islanden. 1993-tól különböző napilapoknak és folyóiratoknak dolgozott, munkatársa volt az Esti Hírlap, a Blikk, majd a Népszabadság szerkesztőségeinek.
2008-tól szabadúszó fotográfus, munkái jelentek meg a COLORS Magazine, a Huffington Post, a Gizmodo, a National Geographic Magyarország és a The New York Times hasábjain, illetve számos internetes portál felületén. 2011 és 2013 között az ENSZ Menekültügyi Hivatalának fotósa volt. 2009-ben Pécsi József-ösztöndíjban részesült, 2011-ben megkapta a Balogh Rudolf-díjat, 2012-ben pedig André Kertész-ösztöndíjasként kezdte el készíteni Lebegő nézőpont című sorozatát Párizsban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A fotók Sopronyi Gyula Kilencven perc című pályamunkájának részei.
