Talán az tetszik ebben a kiállításban a leginkább, hogy képes átjárást biztosítani a művészet és a társadalomtudomány, valamint a képzőművészet és az építészet között. Alkalmazott és autonóm egyszerre van jelen, emiatt – bár a feliratokból kiderül, hogy létrejöttét hosszas kutatómunka előzte meg –könnyen emészthető. Olyan, mint egy nagyon komplex böngésző, amelyből mindenki kiválogathatja mindazt, ami leginkább felkelti az érdeklődését. Engem a festmények kötnek le leginkább, de tudom, hogy ha a kisfiammal nézném meg, őt nem tudnám kirángatni az első terembe megépített vázszerkezetből, amely a tipikus Kádár-kocka 1:1 arányú modelljeként uralja a teret. A múzeumpedagógiai foglalkozáson részt vevő tinédzsereknek Schmied Andi Egy békés ház című installációja tetszik a legjobban, amely fejére fordított kocka: az uniformizált világkép elleni lázadás metaforája.
Szeretem a kiállítás játékosságát is. Azt, hogy nem veszi túl komolyan a témáját, mert bár a Kádár-kockát mint társadalmi, történeti jelenséget és építészeti kuriózumot egyaránt vizsgálja, nem érezzük túl szakmázósnak, sőt kifejezetten jólesik a szemnek, amikor formai analógiákra, párhuzamosságokra ismerünk rá. Lelkünket a nosztalgikus megközelítések melengetik meg leginkább. A festmények szelekciója azért izgalmas, mert a Kádár-kocka elterjedését dokumentáló egykorú festmények mellett fiatal kortársak művei is helyet kaptak, így le lehet követni, hogy az idők során miként változott a Kádár-kocka megítélése.
Ha a festményeket nézzük, egyértelműen vannak fókuszpontok: Birkás Ákos, Bukta Imre vagy Katharina Roters jelenléte például domináns. Birkás számára a Kádár-kocka a rezsim „torzszülöttje”, és a szocialista sztenderdizálást, a Kádár-korszak nyomasztó egyhangúságát érzékelteti vele, Buktánál a vidékiséggel összefüggésben jelenik meg, míg Roters a kulturális antropológus szemével közelít hozzá, egyfajta gyermeki rácsodálkozással, az esztétikumot, a szépet is meglátva abban, ami nekünk az ismerőssége folytán láthatatlan, banális vagy éppen ciki.
A feltörekvő képzőművészek munkái is nagyon izgalmasak. Merényi Dávid Rotershez hasonlóan képes megmutatni a hétköznapiban rejlő szépséget (kompozícióit azonban a pasztózusan felvitt ecsetnyomok teszik emlékezetessé). Mintha nála a téma csupán ürügy lenne arra, hogy megmutassa, mennyi varázslat rejtőzik a színtiszta festőiségben. Csizik Balázs vele szemben inkább topografikus tekintettel közelít a jelenséghez: felméri, majd dekontextualizálja, hogy az elidegenítéssel rávilágítson az emlékezet és az idő működésére, valamint arra, hogy az átalakulások, normák és igények hogyan változtatják meg az élettereinket, és hogy a transzgenerációs minták hogyan öröklődnek át. Sibitka Panni stilizált, rajzos, alapformákra és színmezőkre redukált kompozíciói esztétizálják a Kádár-kockákat. Izgalmas anyaghasználatával, textúráival, a művek harmonikus látványvilágával valamilyen soha nem létezett, idilli állapotot vázol fel, amely megmosolyogtató, mégis jólesik beleburkolózni. Keresztesi Botond a középosztály kastélyaként tekint a kockára. Művészettörténeti referenciákkal átszőtt kompozíciói szürreális hatást keltenek, egyszerre játékos és utópisztikus, bizarr és groteszk művek.
Sok olyan elem is jelen van, amelyek nem jellemzőek a white cube terekre. Építészeti modelleket tanulmányozva ismerhetjük meg a tipikus lakóház evolúcióját, legóból összerakott házikókat nézegethetünk (itt szintén leragadna a gyerekem), és izgalmas a Magyar Malter projektje is, amely régiónként állítja fókuszba a Google-utcaképek szép, kedves, vicces házait.
