A Szépművészeti Múzeum havi rendszerességű Mama,nézd! című programsorozata éppen azoknak a szülőknek vagy nagyszülőknek szól, akik szeretnének kimozdulni és fesztelenül múzeumozni. Itt a síró babákat is kedvelik, és senkinek sem kell rosszul éreznie magát vagy félrevonulnia, ha épp az ő gyerkőce a leghangosabb.
A program nem véletlenül népszerű tehát. A február 7-i alkalmon például annyian gyűltünk össze, hogy már az indulásnál két csoportra bontottak minket. Bennünket Cser Judit művészettörténész kalauzol a Régi Képtárban: hét festményen keresztül mesél a századokkal ezelőtt érvényes női és férfi szerepekről.
A vezetés a német teremben indul 16. századi érett reneszánsz és manierista munkákkal. Elsőként a múzeum újranyitására restaurált Hans-Baldung Grien Ádám és Éva című képénél állunk meg. A művészettörténet ezen időszaka sokkal szikárabb, nyersebb műveket szült, mint az itáliai reneszánsz, ráadásul ezek a festmények mélypszichológiai erővel hatnak.
Az említett festménypár például egyáltalán nem a megszokott szerepekben tünteti fel az első emberpárt: itt Ádám pózőr, aki csak magával és a kígyóval van elfoglalva, Éva a csábító szerepében tűnik fel, az ábrázolás pedig frivol és erotikus.
Három Lucas Cranach-festménnyel folytatódik a vezetés. A Krisztus és a házasságtörő asszony című vászonnál részletesen megvizsgáljuk az egyes alakok arckifejezését és mimikáját, és megtudjuk azt is, hogy a nézőre tekintő figura valószínűleg a festő rejtett önarcképe. Érdekes megfigyelni ezen a képen azt is, hogy az alkotó hogyan játszott a színekkel: a negatív figurák piros ruhákban, míg a pozitívabb szereplők kékben szerepelnek.
Az alkotó Össze nem illő pár-sorozatának két darabja következik ezután: elsőként egy nagyon idős, kéjsóvár férfi és egy fiatal lány párosát szemléljük, majd a következő képen egy fiatal férfi és egy jómódú özvegyasszony kapcsolatát elemezzük.
A német munkák után 16. századi itáliai alkotásokra hívják fel a figyelmünket. Rögtön elsőként Lorenzo Costa 1515-1518 között készült, Venus című munkájára. Az alak testtartásában Botticelli Vénuszára ismerünk rá, azonban megfigyelhető, hogy az itt ábrázolt nő már nem igazodik a korábbi − szőkés, sötét szemű, világos bőrű − szépségideálhoz, annál sokkal kevésbé angyali a megjelenése. A kép környezetében található egyébként a múzeum főműve, Raffaello Esterházy Madonnája. A két festményt összevetve látható, hogy Lorenzo Costa munkája esetében már sokkal hangsúlyosabb a fénnyel való játék, ezáltal a női alak plasztikusabb, valóságosabb lesz.
Giuseppe Cesari (aki Caravaggio mestere volt) Diana szarvassá változtatja Actaeont című, rézlapra festett olajmunkája a soron következő alkotás, amelyen a holdistennőt harcias, férfiasabb nőként láthatjuk.
Végezetül pedig Bronzino Vénusz, Ámor és a Féltékenység című műve előtt állunk meg, amelyen már semmi sem kötődik a valósághoz: a figurák tartása erőltetett, a kompozíció túlzsúfolt, a tárgyak szimbolikusak, a mezítelen nőalak pedig sokkal inkább emlékeztet egy márványszoborra, mint egy valódi emberre. Nem is a valóság visszaadása volt az alkotó célja, hanem, hogy a szimbólumok segítségével közölje korának vélekedését a testi szerelemről.
Ennél a képnél ér véget a vezetés, ötven percbe ennyi fér bele. Pont jó is így, a babák többsége ennyit bír, az alapzaj is eléggé megduzzad. Viszont a türelmesebb vagy az időközben álomba szenderülő kicsik szülei még megnézhetik a Régi Képtár többi alkotását is.
