A Fővárosi Képtár Ki a raktárból! című sorozatának harmadik kiállítása öt kiemelt alkotáson keresztül mutatja be az 1960-as, ’70-es évek textilművészetét, a kultúrpolitika elvárásrendszerét, a textilművészet gazdasági hátterét. A kiállítássorozattal a jobbára ismeretlen vagy elfeledett női alkotókra kívánják felhívni a figyelmet, akiknek alkotásai a gyűjtemény eddig kevés nyilvánosságot kapott részét képezik.
A tárlat címe ̶ Több szálon ̶ valóságosan és képletesen is tükrözi a kiállítás üzenetét: szövött szálakból állnak össze a műalkotások, és a tárlat gondolati szálai is összekapcsolódnak egymáshoz egy történeti szövetet alkotva.
1954-től élt az a rendelet, amelynek értelmében az állami beruházások összköltségének két ezrelékét képzőművészeti alkotások beépítésére vagy beszerzésére kellett fordítani. Ez sok művész számára adott lehetőséget, hogy állami megrendelésekhez jusson, köztük a tértextilkészítőknek is. A falikárpit népszerű műfajnak számított, mert könnyen mobilizálható volt, egyszerűen le és fel lehetett akasztani őket. A szövött falikárpit a képzőművészet és az iparművészet határán helyezkedik el, festők és textilművészek egyaránt készítették.
A hazai tértextilművészet meghatározó alakja volt Ferenczy Noémi, aki a tervezés és a szövés minden fázisát maga készítette, így tettek a tanítványai, Pintér Éva és Prepelicza Katalin is, akiknek alkotásai szerepelnek a Kiscelli Múzeum jelenlegi tárlatán is.
Az állami megrendelések esetén azonban inkább a festők kerültek előtérbe, akiknek terveit szövőkartonok alapján szövőnők vitték át textilbe az Iparművészeti Vállalat „gobelinműtermében”. Itt lehetett bérbe is szövetni, ahogy például Túry Mária Barátság című tervét Arató Erzsébet változtatta fonalszálak gyönyörű szövetévé, az ő monogramja is szerepel az alkotáson. Ennek a falikárpitnak a születése egészen az ihletforrásoktól a tervezőkartonok különböző változatain át a végső műig végig követhető a tárlaton.
A Kiscelli Múzeum Oratóriumában a szocialista építőmunka különböző fázisai válnak textilműalkotásokká. A Fővárosi Képtár 1959-ben újjáéledt gyűjteményének akkori elvárásaihoz illeszkedtek ezek a művek, hiszen a fővárosban folyó építőmunkát mutatták be.
Prepelicza Katalin falikárpitján a Valéria-telepi építkezést, a daruk forgatagában épülő házakon szorgoskodó munkásokat láthatjuk.
Pintér Éva Hajóépítők című alkotásán az állványerdőn dolgozó munkások apró figurái szinte elvesznek az óriási hajótest mellett.
Juris Ibolya batiktechnikával készült faliképe szintén a házgyári építkezést választotta alkotása témájául, meleg színvilága, játékos figurái jól illeszkedtek az állami elváráshoz, hogy a szocialista munkavégzést pozitívan ábrázolják a művészek.
Szuppán Irén Tulipán című falikárpitja szép példája a ’70-es években megszülető új irányzatnak, vagyis a faltextil térbelivé válásának. A szövésen kívül hímzés, csomózás, festés, gyöngyszövés révén kapott a mű új dimenziót. A népművészetre utaló mintájával pedig apropót adott a tárlat kurátorának, hogy a korszak egyik izgalmas vitájáról is megemlékezzék. A „tulipánvita” az építészet és képzőművészet kapcsolatának megítéléséről szólt a ’70-es években. Természetesen a képzőművészet nagyobb befolyást szeretett volna elérni, akár már az épület tervezési fázisában való részvételt is.
A korszak bemutatására, a kiválasztott alkotások valós kontextusba helyezése érdekében számtalan fotót, videót válogattak a tárlatra, így izgalmas időutazás is vár a látogatókra a műélvezeten túl.
