A MOME Fotográfia szakán hallgató és a pécsi Vasarely Múzeum fotóművészeti kurzusain résztvevő alkotók munkái többféle irányból közelítenek a kérdéshez. Többségük egy konkrét látványt alakít, formál, destruál úgy, hogy a végeredmény optikai illúziót keltsen. Mások tabula rasával indítanak és egy olyan konstrukciót hoznak létre, amelyen a formák és színek kavalkádja olyan benyomást kelt, mintha a létrehozott minták vagy maga a kompozíció úsznának, mozognának. Továbbá vannak azok a munkák, amelyek a térbe kilépve magát a médiumot teszik kérdéssé és az opart vizuális nyelvét csupán eszközként használják fel ahhoz, hogy megfogalmazzák a gondolataikat.
A látvány destruálásának szép példája Veress Nikolett Fókuszpont sorozata, amelyeken az alkotó valóság egy szeletét egyforma négyzetekre bontotta fel az alkotó, majd ezek sorrendjét megkavarva alakította ki a képet, ami ezáltal megzavarja az érzékelést. Eltűnik a kép fókusza, a néző szeme folyamatosan kalibrál a kirakós egyes darabjai között. A két kép pedig narratív dimenzióval is gazdagodik, hiszen a látvány felbomlása az elmúlás, az eltűnés, a talajvesztettség és a fókusznélküliség szimbólumaként is értelmezhető.
A világunk széttöredezését, a rend összeomlását, a kapaszkodók elvesztését több mű is tematizálja. Drapkó Péter A Fragmented Script Visualization apró fragmentumokra tagolja a valóságot, amelyek szokatlan, éles összeillesztése nyugtalanságot kelt a befogadóban. Forgách Anna Töredék képe nemcsak a destrukció eszközével él, hanem a képi hibákat, zajokat is felhasználja a komponálás során, így a végeredmény egészen kísérteties lesz, amit a mű sötét árnyalatai és hideg lilái tovább erősítenek. Bárány Judit Rétegek sorozata pedig attól válik érdekessé, hogy az optikai illúziót tulajdonképpen egy valós tárggyal, egy patchworkszerűen létrehozott lepedővel éri el. A sorozat újabb és újabb darabjai egyre több képből tevődnek össze, míg végül már nem is érzékeljük a kiindulási alapként szolgáló textilt, a mű levegős, atmoszferikus érzetet kelt.
A konstruktív, építő jellegű munkák közül Vida Szabolcs pontmotívum című képei izgalmasan használják Vasarely nyelvét, ugyanakkor túl is lépnek azon. A szekvenciálisan ismétlődő, párhuzamosan vagy éppen merőlegesen futó vonalak az egyik esetben egy vonalkódszerű ábrát adnak ki, míg a másik képen egy körből eredeztethető formát látunk. Mindkét esetben érdekes vibrálást érzékel a néző, ami az egyik esetben a vonalak vastagságából, valamint a sűrűségükkel és ritkaságukkal való játékból ered, míg a másik esetben a párhuzamosok és merőlegesek játéka, valamint a színek egymáshoz való viszonya ad ilyen hatást. Nagyon izgalmas, ahogy az alkotó a digitalizáció hatását is beépíti e munkáiba, amelyek színeiben és gesztusaiban a monitorok vizualitását is visszaidézik.
Tompa Lukács Sámuel installációja a fotót mint médiumot is játékba hozza, hiszen az áttetsző fóliára előhívott képeket egymással takarásban installálja, így miközben a látvány hozzáférhetősége korlátozottá válik, a nézőben megszületik egyfajta térérzet is. További játékot jelent a képek különböző fényekkel történő megvilágítása, amelyek újabb és újabb érzeteket váltanak ki a nézőből. A megvilágítás, valamint a látogatók mozgásából születő enyhe légáramlás a mozgás dimenziójával egészíti ki az installációt, így válik ez a mű kinetikus alkotássá.
A kiállított munkák igazolják, hogy Vasarely gondolatai ma is érvényesek, a pozitív-negatív kontrasztokkal, a nagyítással, a deformációval ma is lehet valid módon játszani. Az op-art mesterének teóriái időtlenek, megkerülhetetlenek és még ma is inspirálják a fiatal alkotókat, akik nem pusztán alkalmazzák, hanem újragondolják Vasarely korabeli törekvéseit.
A kiállítás május 4-ig látható.
Fotók: Ruprech Judit
