Az érettségi beavatási szertartás. Felnőtté nyilvánít, vagyis képessé mindazon törvényszerűségek átlátására és alkalmazására, amelyeket az előző nemzedékek előkészítettek számunkra. Polgárjogot ad, egy egész társadalom pecsétjét üti rá a fiatal addigi tanulmányaira, előrehaladására, érlelődésére. Jelképes esemény, és az extrém eseteket leszámítva nem arról ítél, hogy sikerült-e az összes tárgy kis tudósaivá válnunk. Ha úgy adódik, még ránk is kacsint, hogy értsük: egy egész intézményrendszer szurkol a sikerünkért, és szélsőségesen felkészületlennek kell lennünk ahhoz, hogy kudarcot valljunk.
Megtörténhet azonban, hogy ebben a kitüntetett pillanatban valamilyen addig lappangó feszültség tör felszínre. Például annak folytán, hogy a diák már évek óta rendszeresen összeütközésbe került iskolája szabályaival, mintha egyenesen tesztelte volna, mi az, amit még elnéznek neki – az érettségi ilyenkor már csak a szembenálló felek utolsó nagy erődemonstrációja lehet, kiszámíthatatlan eredménnyel. De az is elképzelhető, hogy az alapokat érintő a baj, a lázadás pedig általánosabb. Éppen annak a világnak a csődjéről tanúskodó, amelynek az érettségi a teljes jogú tagjává avat.
*
Iskolai konfliktusok esetén mindig mindenki óhatatlanul felteszi a „ki a hibás?” kérdést, pedig szerintem nem várható tőle reveláció. Jóbarátomék kivételesen tehetséges fia, aki extrém kihívás elé állította a vele foglalkozó pedagógusokat, érdekes módon már hatéves korától fogva tudta, hogy nem egyes tanárokkal, hanem az intézménnyel és az intézményrendszerrel áll konfliktusban. Érezte, hogy nem úgy foglalkoznak vele, ahogyan szüksége lenne rá, és ezért nem tud fejlődni, sőt szenved. Gyakran kellett az igazgatói iroda előtt várakoznia a letolásra, és ezt az időt általában arra használta fel, hogy a folyosón végighaladva minden osztály ajtajára ráüssön a vonalzójával, mondókaként ismételgetve: „Hülye iskola!” Az intézmény természetes védekező reakciója a hárítás, amikor efféle működési zavarra derül fény – de önleleplező, ha éppen a bajba került gyereket hibáztatja a maga tehetetlenségéért, eszköztelenségéért, szakmai impotenciájáért. Ezentúl pedig minden intézményre kihat az intézményrendszer általános állapota, még tágabban: a társadalmi klíma, a társadalom viszonyai, konfliktusai, megoldatlanságai, feszültségei. Vagyis cseppben a tenger: minden eset, működési zavar túlmutat önmagán.
*
Túlságosan előreszaladtam volna? Véletlenül sem akarok „túlfeszített lényeglátó” lenni, hanem Reisz Gábor nyomában haladok, aki filmjében a szociológia „hólabdamódszeréhez” hasonlóan vezet végig a magyar társadalmon építésztől tanáron át újságíróig, s közben jól ismert budapesti utcákra, terekre, parkokba, „nekünk így is jó” csodaországunk helyszíneire is elkalauzol. Valami módon mégis ahhoz segít hozzá, hogy kívülről tekintsünk magunkra, és ez érdekes módon rettentően mulatságos. Rég voltam olyan vetítésen, ahol ennyit nevettünk volna – és nem kínunkban nevettünk. Nagyszerű, hogy az örkényi groteszk hagyomány ennyire eleven és természetes számunkra, hogy ha másban nem is, az önmagunk és nyűgeink fölé a humor eszközével való emelkedésben ennyire jók vagyunk.
*
Örvendetes újdonsága ennek a filmnek az is, hogy nem rejtjelez, nem utalgat, hanem nevükön nevezi a dolgokat. Ez annak élményét adja, hogy itt és most, mindennek a sűrűjében vagyunk – bizonyos jelenetekben akár mi is feltűnhetnénk mint járókelők, az izguló diákok, a frusztrált pedagógusok, az aggódó szülők és az „érettségibotrányra” uszuló sajtó jeles képviselői pedig mindannyian az ismerőseink lehetnének. Itt mindenki szóhoz jut, és mindenki megkapja a magáét, de az enyhítő körülményekről is értesülünk. A Magyarázat mindenre a politika úgymond emberi oldalának vidékén játszódik, és arra figyelmeztet, hogy ott a mi életünk: boldogságvágyunk, közösségéhségünk van. Tartozni akarunk valahova, mert másképpen nem lehet élni – és ezért nemegyszer nagy árat kell fizetnünk. Arra van szükségünk, hogy a kérdések és kételyek sora egyszer véget érjen. Hétköznapiságra és magától értetődésre vágyunk. Minden tettünket és véleményünket átjáró meggyőződésre arról, hogy a helyünkön vagyunk.
*
A baj nagy, és ennek egyszerre legkirívóbb tünete és súlyosbítója a sajtó helytelen működése. Nem ő maga ugyan az egyetlen „tettes”, de mindaz jellemző rá, mint a társadalomra általában: sérült az a funkciója, hogy a dolgok megértését segítse, hogy árnyalt véleményeket közvetítsen és ilyenek kialakításához járuljon hozzá. Ehelyett prekoncepciók alapján dolgozik, botrányokozásban érdekelt, szenzációhajhász, felületes, indulatokat keltő és előítéleteket erősítő, mintha már vagy elfelejtette volna, vagy semmire sem becsülné többé eredeti hivatását. Ez azért különösen súlyos, mert így még a reménye is veszni látszik annak, hogy valaha is megbeszélhetjük, átgondolhatjuk, átláthatjuk és feldolgozhatjuk a legfontosabb problémáinkat – noha ettől függ, hogy megadathat-e valamikor újra ugyanazon nemzetnek éreznünk magunkat, amely képes szembenézni önmagával, amelynek közös önazonossága van. A sajtónak segítenie kellene ebben, de úgy tűnik, elvesztette az erre való képességét, vagyis a „ha a só ízét veszti” bibliai esete áll fenn: senki más sem teheti meg helyette, ő viszont nem önmaga többé. Így aztán akár kilószámra is szórhatjuk az ételünkre, a remélt hatás el fog maradni.
*
A meggyőződések, elkötelezettségek itt természeti tényekhez hasonlóak, akárcsak a kétfelé osztottság. Ebből következően „senki sem hibás”: ami történik, végzetszerűnek hat. A kokárda véletlenül marad a zakón, a történelemtanárból pedig önkéntelenül buggyan ki a kérdés, hogy miért van az érettségiző Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) mellén. De az teljesen nyilvánvaló, hogy ennek a konfliktusnak alaposan megágyaztak, méghozzá sok év munkájával.
Ábel csendes fiú, nehéz kiigazodni rajta. Nem magyarázza meg, mit miért csinál, így azt sem, hogy miután a többi tárgyból már sikerrel leérettségizett, miért vérzik el a történelmen anélkül, hogy legalább megpróbálna valamit mondani. Semmi más oka nem lehet az ellenállásának, mint apja (Znamenák István kivételesen hatásos alakításában) és tanára (Rusznák András) korábbi világnézeti konfliktusa. A film egyik kulcsjelenetében felindultan azt mondja magáról, hogy buta – ez nem tűnik igaznak, váratlan kitörése pedig számomra nem teljesen hiteles, kevéssé illik a karakteréhez, és mintha az őt alakító Adonyi-Walsh Gáspárnak sem igazán jönne belülről. Pedig csak ennek a nyomasztó helyzetnek a végletes feszültségében mutatja meg magát, nyílik ki, tudhatjuk (tudhatnánk?) meg, milyen valójában.
Nagy kérdés az is, hogy amikor vállalja: interjút ad a „nagy sztorit” kiszagoló „oknyomozó” Erikának (Hatházi Rebeka), miért teszi. Ezzel ő is beállni látszik az egyik oldalra, és ront a világon, noha úgy tűnt, a lázadása éppen az ellen irányult, hogy a két oldal logikája tartsa fogságban az életét és a magyar valóságot. Az egész film során az ő arcáról próbáljuk leolvasni, az ő mondataiból szeretnénk kikövetkeztetni, hogy voltaképpen mire megy ki itt a játék, de bevallom, nekem nem sikerült. A hiba az én készülékemben is lehet, ahogy az sem kizárt, hogy a főszereplővel szembeni elvárás volt túl nagy, de rendezői tudatosság is meghúzódhat Ábel enigmatikussága mögött. Ha az utóbbi az igaz, akkor olyasmi lehet az üzenet, hogy ne az új nemzedéktől várjuk a megoldást, elég nekik a maguk baja (például szenvedő szerelmesek).
*
Ábel száguld a biciklijével, és bennünket is magával sodor a lendülete, a magabiztossága. Mivel a gyorsasága túl merésznek, aránytalanul kockázatvállalónak tűnik, egy idő után én már féltettem, és mérget vettem volna rá, hogy baleset fog véget vetni a nagy szabadságnak. De aztán kiderült, hogy uralja a helyzetet. Ábel rohan-rohan a sekély Balatonban. Önfeledten adja át magát az őselemnek, és egy ponton túl mintha már-már a víz tetején járna. A remény képei ezek. Annak a kissé irracionális reménynek a képei, hogy neki talán sikerülhet egy másik Magyarországba átfutnia.
Fotók: Vajda Réka
