Tizenegyedik alkalommal rendeztétek meg a Bükki Művésztelepet 2018-ban, az ott készült munkák pedig januárban, a szentendrei MANK Galériában kerülhettek a közönség elé. Hányadik megmutatkozása ez a művésztelepnek?
E kiállítás előtt két nagyobb összefoglaló tárlatot rendeztünk, az egyiket az egri Kis Zsinagógában Öt év nyomán címmel, a másikat pedig Budapesten a K11 Galériában. Ezen kívül volt néhány kisebb bemutatkozási lehetőségünk például a Budapest Jazz Clubban, vagy az Agria Plázában, illetve az első néhány évben a telepek végén a falunak, a helyi érdeklődőknek is bemutattuk az elkészült munkákat egy-egy rögtönzött kiállításon.
Mi hívta életre a művésztelepet?
Én akkoriban a Unit magazin kulturális rovatának voltam a szerkesztője, és sok művésszel, valamint a művészeti egyetemekkel is tartottam a kapcsolatot, utóbbiakkal azért, hogy pályakezdőket is bemutathassunk. Néhány alkalommal segítettem egy-egy kiállítás vagy más művészeti projekt megszervezésében is, és természetesen rengeteg kiállításon, megnyitón vettem részt. Ezeken az alkalmakon időről-időre összejött egy-egy társaság, akikkel hosszasan beszélgettünk. Azt gondoltam, jó lenne, ha ezek egyestés beszélgetések, találkozások hosszabbra nyúlhatnának, és lehetőség nyílna arra, hogy jobban megismerjük egymás művészetét, szempontjait. Erre a mai napig a művésztelepi környezet a legalkalmasabb.
A művésztelep szinte bárkit befogad, a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői találják itt meg a számításukat.
A Bükki Művésztelep egyik legfőbb erénye a nyitottsága. Ezt sem véstük kőbe, ahogy mást sem. Úgy érzem, alapvető emberi értékek alapján működünk. Nem beszélünk róla, csak csináljuk. Ez az attitűd, azt hiszem, belőlünk, alapítókból ered. Bár megvannak a műfajbéli, ízlésbeli prioritások, érdeklődőek vagyunk a világ, a művészet dolgai iránt. Az első években összművészeti alkalmak voltak ezek az alkotói hetek, ami azt jelenti, hogy a képzőművészek mellett színész, zenész, író, sőt galerista, rendező, producer is megfordult nálunk. Több előadás, koncert is lezajlott. Ez a színes fesztiváljelleg tisztult le olyanná, amilyen most a nagyvisnyói Bükki Művésztelep, ami egyszerre csendes, klasszikus művésztelep és nagyon nyitott, művészeti zsongás.
Biztos sok közös köt össze benneteket.
Minden évben van valami közösségi, szervezett programunk. A negyedik telepen a Bükki Nemzeti Parktól kaptunk egy őserdei idegenvezetést a Bükkben. Változékony, de romantikus időjárás volt, gyönyörű erdei fényekkel, illatokkal, s ahogy kiértünk egy hatalmas hasadék szélére, ahonnan hihetetlen messzeségbe lehetett ellátni, megjelent egy hatalmas szivárvány. Szinte filmszerűen giccses volt. Egyszerre nevettük rajta, ugyanakkor meg is voltunk hatódva.
Egy másik alkalommal, mikor vadlesen jártunk, annyi vaddisznó jött felénk, hogy másodpercek alatt ugráltunk vissza a terepjáró platójára. Az is csodálatos emlék, amikor a művésztelep vendége, a Forrás Színház társulata egyik este egy romos parasztház udvarán, egy sebtében összeácsolt színpadon, két felvonásban előadták nekünk az Egerek és embereket. Sötétedéskor felgyúltak a fákra erősített színházi lámpák, és a vendégek a kultúrházból kihordott székeken ülve csillogó szemmel nézték az előadást. A művészet csodája volt ez. Egy másik alkalommal egy operaénekes énekelt nekünk a kőbányában. De olyan évünk is volt, hogy a tíz nap alatt kétszer kellett költöznünk, mert a szállásadónk összekeverte a foglalásokat, és a helyünkre külföldi vendégek érkeztek...
Van olyan közös elv, szellemiség, amelyet a telep középpontjába állítotok évről-évre?
A közös elv talán a már említett nyitottság. Aki nem fogadja el a másik embert, és nem kíváncsi annak munkásságára, leküzdhetetlen fenntartásokkal megy egy közösségbe, nem fogja megtalálni a nyugalmat, nem fogja jól érezni magát. Az itt lévő művészek ide, Nagyvisnyóra hazajönnek egymáshoz. Nem számít, ki, meddig, és hol volt. Itt mindenki jól akarja érezni magát, és igyekszik ezt a többiek számára is lehetővé tenni. Ebben a légkörben nyugodtan koncentrálhatunk az alkotásra.
Hogy zajlik a telepen a közös munka?
Vannak, akik kifejezetten szeretnek elvonulni. A közös műhelyeket, munkaállomásokat felváltva használják a művészek. Mindenkinek megvannak a saját módszerei, technikái, de néha éppen itt, a telepen kísérleteznek ki valamit. Egyszerre tanulnak a másiktól és segítenek egymásnak.
A szentendrei megnyitón elhangzott: a telepen hatnak is egymásra az résztvevő művészek. Tudnál erre példát mondani?
Egy-egy új eszköz vagy technika mindig megpiszkálja valakinek a fantáziáját, kísérletező kedvét. Több művész is készített már olyan munkát vagy sorozatot, amely a telepen megismert technikán alapult. Az utóbbi két telepen már úgynevezett duett munkák, sorozatok is készültek.
Hogy látjátok az ideiglenes művésztelepek helyzetét?
Nem érezzük kényelmesen magunkat ebben a státuszban. Bár megvan a ki- és beköltözésnek, az aktuális műhelyépítésnek a maga romantikája, szeretnénk egy fix helyet magunknak, ahol évről-évre ott hagyhatjuk a nyomunkat. Kiépíthetnénk, fejleszthetnénk saját műhelyeinket, eszköztárunkat, archívumunkat. Hosszabb telep szervezését is megengedhetnénk magunknak. Nagyon fontos lépés lenne, de egyelőre ehhez nincs anyagi bázisunk. Igyekszünk éberen figyelni, és megragadni a lehetőséget, ha úgy hozza az élet.
A Tizenegy című tárlat február 10-ig látható a szentendrei MANK Galériában.
Takács Erzsébet
