A koncerten a 20. század eleji pezsgő párizsi művészvilág két jeles szereplőjének, Ravelnek és Debussynek a művei hangzottak fel Klukon Edit és Ránki Dezső előadásában. A házaspár a több mint egyhetes fesztivál nyitóestjén olyan darabokat játszott, amelyek régóta a négykezes repertoárjuk részét képezik. Elmélyült, külsőségektől mentes és szeretetteljes „zenei nyelvük” ‒ a zene és az élet iránti figyelem nyugalmából fakadó állandóság ‒ az évek során az Altalena szellemiségének irányadójává is vált. Ezen az estén Ravel két műve fogta közre Debussy alkotásait.
A fesztivál klasszikus koncertjeinek többségén az Altalena Nyári Akadémián zajló mesterkurzusok tanárai és diákjai zenélnek ‒ ezek az alkalmak másképp teremtik meg azt a bensőséges légkört, amelyben a zene átadásának jut a főszerep, mint Klukon Edit és Ránki Dezső koncertje, akik mesterkurzust ugyan nem tartanak, mégis tanítják a fiatal zenészekből álló közösséget.
A pandémia előtt még Bozsoki Fesztiválnak nevezték e rendezvényt, amelynek az osztrák határ menti falu volt a fő helyszíne. Félő volt, hogy e nyugodt és gyönyörű környezetet nehéz lesz pótolni Budapest közelében. Itt nehezebb olyan világot teremteni, ahol meg lehet feledkezni a hétköznapok nyomásáról. A zene és a sport, amely egyaránt fontos a nyári akadémián, mindig segít kiszakadni a hétköznapok forgásából, és a mesterkurzusok résztvevői más „napirendet” próbálhatnak ki, amelyben egy közösség tartja meg őket. A nyitóeste műsora is az átlépés lehetőségeit tükrözte a mese és az antik kultúra világának megelevenítésével.
A „makacs” ‒ Ravel: Lúdanyó meséi
Az első elhangzó műben, a Lúdanyó meséiben – amelynek címe Charles Perrault francia író mesegyűjteményére utal – Ravel Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, a Csúnyácska, a Szépség és a Szörnyeteg, valamint a Tündérkert történetét beszéli el a zene nyelvén. Az álom, a bolyongás, az átváltozás motívumai után hosszú crescendo vezet el a Tündérkerthez ‒ a meséken átívelő elbeszélés a boldogság és a megérkezés örömében oldódik fel. A zenekari változatban megszólaló hárfával, cselesztával és harangjátékkal szemben, amelyek a nyári kerti zsongás sokféle hangját elevenítik meg, érdekes módon a zongora mintha jobban közvetítené a csúcspontot. A koncertet záró, eredetileg balettnek készült Boléro négykezes átirata ugyancsak elragadó mű. Ravel „egy reggel zongorája előtt állva, egy ujjal lejátszott egy igen egyszerű, mondhatni népi dallamhoz hasonlító témát, amelyet ő is, környezete is »elég makacsnak« talált”. A zongoraátirat ez esetben azért kihívás, mert a zenekari változatban a szerző a hangulat fokozását hangszereléssel oldja meg. A legenda szerint Ravelt zavarta, hogy a Boléro élete nagy alkotása, hiszen „hiányzik belőle a zene. Amikor pedig a bemutatóján, 1928. november 22-én az egyik néző így kiált fel: »Fogják meg! Bolond!«, Ravel így szól egyik barátjához: Ez a nő megértette!” A Ránki házaspár azonban bizonyítja, hogy egyetlen hangszer és négy kéz is képes átadni a zene változatosságát; az előadók játékának sokszínűségével az ismétlődő dallam is új értelmet nyer.
A „csúnya” ‒ Debussy, az antikvitás és a francia örömzene
Az egyéni hang keresése, a 20. század eleji párizsi kulturális miliő és a művészek közti kapcsolatok megannyi impulzust kínáltak az impresszionizmus kialakulásának. E fogalom, amely segít a művészettörténeti tájékozódásban, korlátozza is az alkotók és az alkotások sokszerűségének kifejezését. Az impresszionizmus nem visszamenőleg használt jelző, már az 1900-as években leírta Ravel és Debussy ‒ egymástól megkülönböztethető ‒ stílusait. Ugyanakkor maga Debussy elutasította e skatulyát. Egy helyütt így vall a zeneszerzés kérdéséről: „A szabadság természeténél fogva szabad. Minden minket körülvevő zajt vissza lehet adni. Megjeleníthető zeneileg minden, amit egy kifinomult fül a környező világ ritmusából megragad. Egyesek elsősorban a szabályokhoz szeretnének alkalmazkodni. Ami engem illet, én csak azt szeretem visszaadni, amit hallok.” A pillanatnyi benyomások újszerű megragadása, a játékos dallamvilág, az öröm erőfeszítés nélküli elérésének célja zenéjének sajátja. Perspektívát váltott, és más megközelítésből mutatta meg a hangok világát. „Engedjük át magunkat vigasztalóbb feldolgozásoknak, hiszen bennük talán még megtalálható a szépség soha el nem múló kifejezése.”
A Hat antik feliratot Debussy barátja, Pierre Louÿs francia költő ókori görög ihletésű versei nyomán szerezte. Eredetileg tizenkét verset zenésített meg a poéta kérésére „nyolc hegedűre, csendre és rezes akkordokra”. A dalokat a kitalált Bitilishez kötötte. Debussy zenéjében az antik kultúra lappangó szenvedése és átütő felszabadultsága közül az utóbbi érvényesül. Azt az élményszerű zenehallgatást teszi lehetővé, amely során nem kell érteni vagy megfigyelni, elég eggyé válni a jelenlévő zenei valósággal. A két művész Stéphane Mallarmé, az Egy faun délutánja szerzőjének keddi összejövetelein ismerte meg egymást. E költeményt Debussy zenésítette meg, művének négykezes átiratát pedig Ravel készítette el. Ahogy Fazekas Gergely Debussy korai magyar recepciójáról szóló tanulmányában olvasható, a hazánkban 1906-ban bemutatott eredeti darab kemény kritikákat kapott. „Maga a mű tele van a legtelhetetlenebb harmóniákkal és kakofóniákkal, nemcsak hogy nem sajátszerű, hanem egyszerűen csúnya.” A költeményről Ujfalussy József így írt versről és zenéről egyaránt szóló elemzésében: „A költő a faun képében személyes panaszként adja elő az élet közvetlenségéről való lemondás szenvedését, az alkotás kínját azért, hogy ennek árán végül a napi létben soha el nem érhető totalitás, a katarzis részese lehessen.”
A nyitóesten elhangzó francia művek megmutatták, hogyan lehet elvonatkoztatni a valóságtól a meséken keresztül, valamint megjelenítették az átlényegülés lehetőségét a zene által. Az Altalena Fesztivál további programjai is olyan miliőt hoznak létre, amelyben nem csupán az ifjú muzsikusok és tanáraik szakadnak ki a hétköznapokból, hanem a közönség is.
A fesztivál további programjairól részletek itt.
A képen Klukon Edit és Ránki Dezső. Fotó: Mohai Balázs / MTI
