Tanár és diákok. És egy tragikus esemény. Egy diák, meglehet, azért lett öngyilkos, mert Klamm tanár úrtól nem kapta meg az elégségest németből, így nem tehetett érettségit. A 7. B osztály Klammot okolja, levélben hadat üzennek a tanárnak. Ez azonban csak az alaphelyzet, amely felveti nemcsak a darabnak, hanem magának a tanár-diák viszonynak is az egyik legfontosabb kérdését: ki a hibás? Merthogy valakinek el kell vinnie a balhét. De kinek? És egyáltalán: igazságot vagy megoldást akarunk?

A klasszikus színész-közönség viszony megbomlik, hiszen a játék- és nézőtér tulajdonképpen összeolvad: a színpad egy osztályteremnek felel meg, a nézők is szereplőkké válnak, diákként vesznek részt az előadásban. A Klammot alakító Scherer Péter fiktív neveken hív egy-egy nézőt; van, akivel kezet ráz, megveregeti a vállát. Egy egészen interaktív monodrámáról van szó, mert a lehetőség bármikor adott, hogy a diákok szerepét felvevő nézők közbeszóljanak, reagáljanak, válaszoljanak vagy éppen ők tegyék fel a kérdéseiket.

Ahogy a legtöbb monodrámánál és tantermi színháznál, Scherer is csak a legszükségesebb eszközöket használja az előadás során: egyszerű, hétköznapi zakót visel, néhány alapvetőbb kellék van nála, mint toll, papír, könyv; éppen azok a tárgyak, amelyek egy tanár (karakter) minőségi, hiteles megjelenítéséhez szükségesek a színpadon. De akkor mi az, ami vonzó egy ilyen előadásban, ha gyakorlatilag a mindennapival találjuk szembe magunkat? Épp a valóság és az azzal való nyers, közvetlen szembesülés.

A képen szöveg, személy, beltéri, férfi láthatóAutomatikusan generált leírás
Scherer Péter a Klamm háborújában

Klamm minden erejével azon van, hogy megtudja, valóban ő okolható-e a diák haláláért. Merthogy nem tudja. És valójában a diákok sem. De érteni szeretné, ahogy a diákok is.

,,Képzelték már magukat csak egyszer is az Ő helyébe? […] Szerelmi bánat, otthoni problémák, az élet értelmének keresése – hát ki mondja, hogy ebben az életkorban könnyű az élet? Csakhogy Ő, egy idősebb diáktársuk, akit épp csak hogy ismertek, róla azt képzelik, hogy neki ilyen problémái nem voltak.”

Klamm a ,,háborúban minden eszköz megengedett” elvet alkalmazza, miután belátja, hogy a szimpla tanári pozíciójával, a felsőbbrendűségével nem ér el semmit, a diákok, azaz a közönség csak hallgat. Fenyegetni és vagdalkozni kezd. De mivel ez sem segít, egyezséget ajánl.

A diákok, azaz a közönség azonban továbbra is csak hallgat. Klamm pedig vallani kezd. Mindenről.

A pedagógusi lét nyomoráról, arról, hogy mi mindenen megy keresztül egy tanár abban a földi pokolban, amit közoktatásnak hívunk.

A nézők, a diákok viszont továbbra is némán ülnek vagy éppen nevetnek egyet a már-már abszurddá vált helyzeteken, miközben Klamm szinte könyörög egyetlen szóért. De érdemleges kommunikáció nem történik. Képtelen rábírni a nézőket, a diákokat, hogy megszólaljanak.

A képen személy, beltéri, férfi láthatóAutomatikusan generált leírás

Klammon egy idő után úrrá lesz a paranoia. Azt gondolja, kollégái kerülik a társaságát, mi több, jelentették az igazgatónak, aki biztosan azért hívatja őt irodájába, mert számon akarja kérni rajta a történteket. És tanárként az egyetlen önvédelmi fegyvere a diákok értékelhetetlenre megírt dolgozatai.

A kialakult helyzet teljesen maga alá gyűri. Végül nem bírja tovább, megállíthatatlanul gurulni kezd a lejtőn. Ittasan érkezik az órára, amelynek következtében bevallja, hogy mostanra csak úgy képes dolgozatokat javítani, ha iszik.

Világossá válik, hogy a nézők, a diákok részeseivé válnak egy egyszerű, átlagos tanár teljes kikészülésének, amelyet Scherer a végsőkig fokoz elképesztően hiteles és közvetlen színészi alakításával. És ezt a tébolyt már egyáltalán nem lehet viccesnek találni, hiába Scherer zseniális, már-már egészen groteszk játéka.

Klamm is csak egy ember, egy tanár a sok közül, és ami a legfontosabb: egy néhai diák. Amire ő maga is rádöbben.

Egyértelművé válik, hogy a kialakult helyzet valójában egy közös tragédia.

A diákoké, hiszen egy hierarchikus rendszerben vannak, ahol alárendeltségük miatt csak osztályszinten, csapatban van lehetőségük bármit is elérni. A tanároké, hiszen övéké a hatalom, így gyakorlatilag élet-halál urai, de mindenképpen azon pozíció birtokosai, akik a diákok jövőjéről döntenek.

Klamm azt mondja, az elégtelen osztályzatot jogosan adta. De akkor miért érezheti magát hibásnak? Mert az. És ezt be is vallja.

Részese a közoktatás maradi és pusztító körforgásnak. Mi több, el is fogadja, hiszen kiválóan belesüpped abba a rendszerbe, amelyben az általános vagy középiskolás gyerek csupán egy név a naplóból, egy szám a harmincból, egy a 7. B-ből.

,,Tudod-nem tudod” alapú rendszerben vannak, ahol a diáknak annyi a feladata, hogy visszaböfögje, ami le van írva, a tanárnak meg annyi, hogy ezt értékelje egy számmal, egy osztályzattal. Közös gondolkodásról szó sincs, az együtt való alkotásra nincs idő, keret, energia. Mert mindenki elfáradt, belefáradt. A problémáinkról, gondjainkról pedig esély sincs beszélgetni, főleg nem megoldást találni rájuk. És erre csak akkor döbben rá mindenki, amikor már késő.

Klamm végső kétségbeesésében elővesz egy pisztolyt. A közönség feszülten figyeli a megtébolyult tanárt, ahogy az őrülettel próbálja oldani ezt az elképesztő nyomást. Elsül? Nem sül. Elsült! Nem sült. Ez tulajdonképpen lényegtelen, mert bekövetkezik az elkerülhetetlen. A tanár is megbukik. Megbukik mint egykori diák, mint ember.

A rendkívül humoros, egyben szívszorító előadás mellőz minden didaktikusságot, mégis olyan fontos és konkrét hiányosságokra hívja fel a figyelmet, amelyekre a közoktatás egyáltalán nem fordít – vagy nem elegendő és minőségi – figyelmet. Szerencsére növekvő népszerűségnek örvendenek a tanító, nevelő jellegű tantermi előadások, és a drámapedagógia is egyre nagyobb teret kap a közoktatásban is.

Az előadást legközelebb december 20-án, hétfőn 17.00 órakor láthatjuk a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházban.

A teljes cikk a Helyőrség.ma oldalán olvasható.

Fotók forrása: Kolibri Színház/Szlovák Judit