Ez valami betegség lehet. Szerencsére nem jár kellemetlen tünetekkel, csak annyival, hogy amikor beleakadok valamilyen kiállításba, térszerkezeti csodába, parkban álló szoborba, sokáig tudok álldogálni előtte.
Így aztán amikor felfedeztem, hogy az alsóörsi Török-házban A vörös kő igézetében címmel a helyi kőfaragótábor alapítója, Both Gábor tart előadást, azaz olyan ember fog beszélni a kedvenceimről, aki maga is faragja őket, s nemcsak szobatudósként elemzi a szobrászok munkáját, jelentkeztem a rendezvényre. Jól is tettem, mert pár nap múlva kissé zavartan írt a szervező: „Ugye eljössz? Tartunk tőle, hogy nagyon kevesen lesznek. Félek, hogy nem túl sokan kíváncsiak a kőfaragótáborra. Még akkor sem, ha Gábor balatoni borokból is hoz kóstolót.”
Fölösleges volt az aggodalom. Nem számoltam meg, hányan lehettünk, de jó pár főből álló, kellemes és érdeklődő társaság gyűlt össze a lenyűgöző panorámát kínáló középkori kúria udvarán. Mire megérkeztem, az előadó már javában mesélte az alsóörsi kőfaragótábor történetét. Kiderült, hogy a kezdeményezés a település múltjának modern kori folytatása, hiszen valaha kőfejtő működött az örsi hegyoldalban. A szervezők lassan két évtizeddel ezelőtt elhatározták, hogy nyári kőfaragótáborba hívják a helyi vörös kő iránt érdeklődő szobrászokat, kőfaragókat és akárki mást, aki fel akarja fedezni a véső és a kő csodáját.
Persze most, ahogy bizonyára önöknek, úgy nekem is eszembe jut, hogy ott lenne a helyem. Aki ilyen rajongással tekint a szobrászatra, annak illő volna kipróbálnia. Hátha kiderül, hogy nemcsak esztétikai vonzalom, hanem valamiféle tehetség is bujkál az érdeklődés mögött. Én azonban tudom, hogy nem bujkál. Még egy tisztességes hóembert sem tudok építeni, nemhogy szobrot faragni. Ráadásul az alkotótáborban – mint most megtudtam – nem is modern eszközökkel, sarokcsiszolóval, kőfűrésszel, bontókalapáccsal dolgoznak, hanem vésővel, kalapáccsal.
– Így is hangos, de legalább nem borítja kőporfelhőbe a falut – magyarázza a mester.
Pontosan tudom, mit jelent ez a munka.
Tízéves lehettem, amikor a révfülöpi nyaralónk épült. Vörös kőből persze, mert innen odáig ez a hagyományos építőanyag. Na, hát most azt is megtudtam, miért. A permi homokkő, amely a földtörténeti ókor végén keletkezett, Balatonalmádi, Alsóörs, Csopak, Balatonszepezd, Révfülöp környékén a felszínen van, délnyugat felé haladva azonban egyre mélyebbre süllyedt. Apám meg, mint afféle népi elkötelezettségű értelmiségi, ragaszkodott a helyi tradícióhoz, így kertünkbe megérkezett pár teherautónyi kő és Gyula bácsi, aki házat épített nekünk a kőhalomból. Némelyik koloncot megfaragta, némelyikből szabályos téglát hasított, ahogy a falhoz kellett. Amikor egy-egy használhatatlanul nagy sziklára bukkant, nekiállt kettérepeszteni. Na, az tetszett nekem igazán! Egyszerűnek tűnt, de iszonyú kalapácsütésekkel járt. Körüludvaroltam a mestert, hogy mutassa meg, hogyan kell csinálni! Bízzon rám néhány behemótot!
Megmutatta. Apró vastüskéket kell a sziklába ütni a kívánt vonal mentén egyre mélyebbre és mélyebbre, míg szét nem pattan, s a kolosszusból két kisebb kő nem lesz. Aztán rám bízta. Fél óra múlva verejtékben úszva kerestem a menekülés útjait.
– Gyula bácsi! Hozok magának egy üveg jó hideg sört.
– Az nagyon jó lesz – felelt az öreg, én pedig egyszer s mindenkorra letettem a kalapácsot. Nem is gondolom, hogy föl kellene vennem.
– Na persze nem minden kő egyforma – magyarázza az előadó. Lehet, hogy Gyula bá is beszélt erről, de hát az engem akkor nem érdekelt. Most azonban őszintén meglep, amit hallok. Van olyan kő, ami törik, amint hozzáérnek; van, amelyik porlik, és persze olyan is, ami előbb eszi meg a vésőt, mint fordítva. Még a gyémántfejű pengét is kicsorbítja.
És mivel ez az itteni kő éppen ilyen makacs, nem lehet belőle klasszikus mintájú szobrokat faragni. Simára csiszolt felületek, finoman kidolgozott ívek itt nem tudnak megszületni. Ez a kő csak népi, rusztikus formáknak tud alapanyaga lenni, ősi, természetközeli gondolatokat tud hordozni. Az elnagyolt felület, a lepattogzó élek így hozzáadnak a szobrász munkájához. Az alkotó szándéka az anyag öntörvényű válaszával találkozik, és ebből születik meg a műalkotás.
A témák – mert a szobrászok témák szerint dolgoznak – illenek az archaikus stílushoz. Az alkotótábor vendégei közösen döntik el, milyen kérdést járnak majd körül. Legutóbb a titok, előtte a tűz, azelőtt meg a mozdulat volt a téma.
Na de hol vannak a művek? Mert Both Gábor ugyan hozott az előadásra néhány kisebb torzót, domborművet, ám a nagy múltú alkotótábor szobrainak is lenniük kell valahol.
Nemsokára kiderül, hogy itt vannak azok a környéken: kertekben, udvarokban, nyaralók teraszán, szerte a Balaton-felvidéken. Előadónk, aki maga is vési a követ, szívén viseli a helybéliek és az üdülővendégek esztétikai nívóját.
– Jó lenne, ha nem giccses gipszöntvényekkel, hírneves szobrok talmi másolataival díszítenék a kertjeiket, hanem olyasmivel, aminek van művészi értéke – magyarázza. – Ezért hoztam létre a KertDíszítőKőkészítő című oldalamat. – Igen, elég nyakatekert elnevezés – vonja meg a vállát. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a vörös homokkőből faragott kertdíszítő szobrok, domborművek, házszámok ennek a vidéknek a legszebb hagyományait folytatják.
Az alkotótábor minden szezon végén árverésre bocsátja az elkészült munkákat. A tábort ugyan támogatja az alsóörsi önkormányzat, de a finanszírozásnak az a feltétele, hogy értékesítsék az elkészült szobrokat.
– Sok munkánkat lehet látni az alsóörsi kertekben, kerítéseken, kapukon – teszi hozzá az előadó. – A szomszéd ház előtt is áll néhány szép darab – bök a háta mögé. – Nézzék meg!
Hát persze, hogy megnézzük. Egyet én már idefelé jövet fölfedeztem, és elkéstem miatta. Jó húsz percig bámészkodtam a kerítésbe kapaszkodva, mint a kamasz fiú, aki a monokinire vetkőzött szomszéd lányt lesi. Pedig abból a kertből csak egy permi vörös kőből faragott akt nevetett rám.
