Megsemmisítő kritika – az első Kölcsey-szobor, Ferenczy István műve
A Himnusz költőjének első szobra erősen megosztotta a közvéleményt. Amikor Kölcsey 1838 nyarán meghalt, a Kisfaludy Társaság egy-két hónapon belül kezdeményezte egy emlékszobor felállítását. A szobor költségeit közadakozásból teremtették elő, s a munkával Ferenczy Istvánt bízták meg.
Sajnos már az alkotó neve is vitákat szült. Ferenczy tehetségét a nagy befolyású Széchenyi István nem sokra tartotta, pontosabban egyenesen tehetségtelennek vélte a szobrászt, ezért erősen berzenkedett megbízása ellen. Pedig Ferenczy elszántan látott munkához, 1845-re be is fejezte élete egyik legnagyobb méretű alkotását. A szobrász abból indult ki, hogy Kölcsey a legnagyobb költők közé tartozik, a legnagyobbak pedig – az akkor már letűnőben lévő klasszicista szemlélet szerint – leginkább ókoriak. Tehát Kölcseynek is úgy kell megjelennie, mint antik lírikusnak. A magyar költő tehát tógát kapott, alá nyaknál húzott tunikát, kezébe papirusztekercset, széke alá pedig Kronosz bozontos fejét, jelezve, hogy Kölcseyn nem fog az idő.
Volt, akinek tetszett, volt, akinek nem tetszett.
A legtöbb újság – amely akkoriban már a romantika nemzeti lázában lobogott – azért bírálta az alkotást, amiért nem magyar öltözetben ábrázolja Kölcseyt.
Szerencsétlen Ferenczyt annyira megviselte az epés támadássorozat, hogy visszavonult szülőfalujába, Rimaszombatra, és soha többé nem vett vésőt a kezébe. Szegénységben élt, úgy is halt meg tíz évvel később.
Szobrát, amelyet a Nemzeti Múzeum kertjébe szántak, soha nem állították ki köztéren. Ma a Magyar Nemzeti Galériában csodálhatjuk meg. Mert bármit is gondoltak róla a kortársai, azért van rajta csodálnivaló.
Az eredeti másolat – a Batthyány téri Kölcsey-szobor, Kallós Ede munkája
Bizonyára sokat tanult Ferenczy sorsából Kallós Ede, aki nem akart hibázni, amikor 1897-ben felkérték, hogy Nagykároly számára mintázza meg Kölcsey szobrát. Vette tehát Franz Eybl akkor már jól ismert litográfiáját, amely Kölcseyt országgyűlési követként, magyaros ruhában, a pozsonyi vár előterében ülve és az azóta toposszá vált, enyhén előre és oldalra billenő fejtartással ábrázolja, és szinte miliméterről miliméterre lemásolta. A pozsonyi látkép persze hiányzik a háttérből, meg bizonyára statikai szempontok miatt némiképp módosított az ülő alakon, de a hasonlóság jól fölismerhető.
A szobor el is érte a kedvező hatást, ünnepélyes keretek között felállították Nagykároly kellős közepén, szónokoltak leleplezésén, megkoszorúzták emléknapjain, esténként pedig K und K- bakák és kikapós cselédlányok csókolóztak talapzatának árnyékában.
Csak a románoknak nem tetszett. Nem is a nagykárolyi románoknak, hanem az első világháború végén betóduló román katonaságnak. Mindjárt le is rombolták: ne éktelenkedjen magyar költő az „ősi román Careii Mari” főterén!
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy megmaradt a szobor gipszmintája, aminek alapján el lehetett készíteni a másolatot vagy – mivel az eredeti megsemmisült, mondjuk inkább úgy – a másodpéldányt.
Kölcsey 1838-as halálának századik évfordulójára azonban nem készült el a mű, így csak 1939-ben avathatták fel a Batthyány téren.
Akkoriban magas posztamensen állt, illetve ült a költő, az Országház felé nézett nagyjából onnan, ahol most a metrólejárat üvegkalickája van.
Mikor azonban megépült a metró, a szobrot is elbontották. Egészen 1974-ig kellett várni, hogy visszakerüljön a térre. Ekkor már nem az eredeti talapzatra emelték, hanem csak arra a húszcentis emelvényre, amelyen ma is látható. Milyen különös, hogy fejtartása így új értelmet nyert. Eredetileg a járókelőket szemlélte, szinte biztatva őket, nézzenek rá föl, emeljék fel tekintetüket. Most búsan néz maga elé, mintha szomorúan a földre meredne…
„Ez tiszta hülyeség” – Kő Pál Kölcsey-szobra Sződemeteren
Kő Pál szobrászművészt nem olyan fából faragták, hogy megijedjen egy-egy erőteljes gesztustól. Az sem zavarta különösebben, ha kritikusai ilyenkor erőteljes szavakra és még erőteljesebb tettekre ragadtatják magukat.
Kölcsey-szobrának két változata létezik, de egyik sem olyan, amilyennek ő megálmodta. Mikor ugyanis megbízást kapott, hogy készítse el a költő egész alakos szobrát a Kölcsey Ferenc Gimnázium számára, az alkotó eredeti koncepcióval állt elő.
Úgy tervezte, hogy az iskola aulájában Kölcsey háttal áll a bejáratnak, s egy bronztükörből tekint a belépőkre. „A zsűri viszont úgy ítélte meg, hogy ez tiszta hülyeség, és kész! Pedig szerintem gyönyörű gondolat volt!” – mesélte Kő Pál egy interjúban, hozzátéve, hogy az iskola tulajdonképpen bármikor meggondolhatja magát. „Csak meg kellene fordítani a szobrot, és felállítani elé egy bronztükröt…”
Ennek a szobornak is van másodpéldánya. Ez a költő szülőfalujában, Erdélyben, Sződemeteren látható. Hogy a másolat elkészülhetett és eljuthatott oda, az Muzsnay Árpádnak köszönhető. Az erdélyi író, irodalomtörténész jó barátja volt a szobrásznak, s mikor meglátta az éppen hogy elkészült Kölcsey-szobrot, azonnal lecsapott rá, mindjárt magával akarta vinni. De hát meg kellett elégednie a másolattal.
A kópia azonban kicsit eltér az eredetitől. A sződemeteri Kölcsey nem visel kardot. Talán azért, nehogy valaki letörje?
És még egy érdekesség, ami az eredetire is, a másolatra is igaz: Kő Pál Kölcsey-szobra valójában nem is Kölcseyt ábrázolja, hanem egy másik költőt. Maga a szobrász mondja el az említett interjúban, kiről is mintázta a szobrot: „Már régóta rájöttem, nálam csak úgy működik a munka, ha van egy élő, eleven ember, akit bevonok a folyamatba. Kölcsey arcát Jékely Zoltánról mintáztam. Ő volt életemben az első költő, akit személyesen ismertem meg. Az ő mozgása, végtelen finomsága, eleganciája predesztinálta őt, hogy modellként szolgáljon.” Kettő az egyben – Kő Pál módra.
Kölcsey és Lenin – Ráthonyi József szobra Debrecenben
Ha van kalandos sorsú Kölcsey-szobor, a debreceni alkotás biztosan ezek közé tartozik, szinte együtt él a várossal, követi annak átalakulását, változásait.
A költő egész fiatalkorát Debrecenben töltötte. A református kollégiumban tanult, és csaknem minden stúdiumot végigjárt, amit csak lehetett. Sokáig emléktábla jelölte a házat, amelyben kosztos diákként lakott, ám a hetvenes évek modernista lendülete eltörölte a föld színéről az aprócska épületet. Még az irodalmi élet tiltakozása sem tudta megmenteni a műemléket, hiába emelt szót érte mások mellet Szabó Magda és Illyés Gyula is. A legyalult placcon óriási teret alakítottak ki, közepén – nagyjából a régi ház helyén – Lenin túlméretes szobrával, mellette pedig felépítettek egy brutalista monstrumot, a Kölcsey Művelődési Központot. Ennek a főlépcsőjére ültették azután Kölcseyt, ne mondja senki, hogy a szocialista városvezetés elhanyagolja a kulturális örökséget.
A szobrot Ráthonyi József szobrászművésztől rendelték meg, aki minden bizonnyal a kockázatkerülő alkotók táborába tartozik, hiszen nem sokat vett el vagy tett hozzá a Ferenczy–Kallós-vonalhoz. Leültette Kölcseyt egy biedermeier karosszékbe, törzsét hátratolta, fejét előrebillentette, ahogy kell. Hogy senki nem mondhassa, nem halad a korral, a plasztikát kissé modernizálta, érezhetővé tette a bronz anyagi jellegét, fekete gránitból készült talapzatra tette, szignálta és datálta, majd átadta a városi tanács végrehajtó bizottságának.
A jó hír, hogy ma már sem a Lenin-szobor, sem a modernista művelődési központ nincs sehol. A Kölcsey-szobor azonban megvan. A Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola előtt áll. Vagyis ül. 1976-ból ránk maradt kordokumentumként hirdeti, mit is gondolt emberről, költészetről, alkotásról, történelmi múltról a szocializmus.
Kölcsey köpenye – Marton László alkotása, Szatmárcseke
Hogyan legyél eredeti, ha nem szakadhatsz el a kialakult formanyelvtől? Marton László tulajdonképpen jól oldotta meg a nehéz feladatot, amikor 1973-ban, a Himnusz megírásának 150. évfordulójára elkészítette Szatmárcseke számára a költő szobrát.
Kölcsey 1815-től 1838-ban bekövetkezett haláláig Csekén élt, itt is írta meg nemzeti himnusszá vált versét, a Hymnust. Sírja is a szatmárcsekei temetőben található: nyughelyét fehér márványból készült, felül párkánnyal egybefogott klasszicista gloriett jelöli.
A hajdani Kölcsey-kúria ma művelődési ház. Ennek portikusza elé ültette a költőt Marton László, szigorúan megtartva a hagyományos test- és fejtartást. Újításként azonban kivette alóla a széket, és rátette a szobrot egy kidőlt fatörzsre. Mellé felállított egy álló törzset, jelezve, hogy múlt és jövő, természet és kultúra, élő és holt, hagyomány és újítás vagy valami ilyesmi mennyire fontos ebben a kompozícióban.
S ha már kirakta a ház elé a költőt, nyakába kanyarított egy malaclopót is, amivel nemcsak romantikus hangulatot adott a szobornak, de talán azt is elmondja, hogy – amiként az orosz irodalom Gogol köpönyegéből bújt elő – nekünk is van egy nagy Kölcsey-köpenyünk, ami alól újabb kori irodalmunk előbukkant.
Tényleg ötletes…
Nyitókép: Kölcsey Ferenc egész alakos ülő bronzszobra, Marton László alkotása Szatmárcsekén. Fotó: MTI/Balázs Attila
