A kollektív bölcsesség haszna

A Vajda-interpretáció visszhangtalan, sziszifuszi munka lett volna a festő halálának 1941-es dátumától 1949-ig. 1941 és 44 között azért, mert Vajda a margó margóján élő, a faji törvényektől sújtott és kommunistagyanús világból jött, majd 1945 és 49 között azért, mert ekkor csak egy szűk, beavatott csoport foglalkozott Vajda munkásságával. Bálint Endre és Kállai Ernő cikkein kívül nincs is fontos publikáció e korból.

A Kádár-korban is felemás módon került elő a képzőművész. 1966-ban Szentendrén Passuth Krisztina - a kiállításhoz kapcsolódó katalógus egyik szerzője - megrendezhette ugyan az első hazai gyűjteményes kiállítást, de azt azonnal be is zárták. Azután Körner Éva szeretett volna monográfiát írni róla, a kiadói engedélyt mégis Mándy Stefánia kapta, aki a politikailag szaggatott, szélesebb horizontot nem bolygatta.

Rosszul sült el a Magyar Nemzeti Galéria 2008/9-es, a százéves jubileumra készített tárlata is. Az Erdész Galériával közösen szervezett kiállítás célja volt, hogy a Vajda-életművet bevezesse a nemzetközi szcénába, azonban a kiállítás szellemi apportja mércén aluli lett. Hiányzott az oeuvre értelmes szakaszolása, Vajda pozicionálása, a hiányzó művek jelzése.

A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban rendezett nagy kiállítás, a Világok között. Vajda Lajos [1908-1941], élete és művészete című és a hozzá elkészült katalógus azonban Vajda utóéletének kiemelkedő jelentőségű mozzanata.

A legtöbb Vajda-kiállításhoz nem készült katalógus. Ezek közül csak a Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum Vajda-kiadványai képeznek kivételt. A szentendrei Vajda-kiállítás katalógus tehát valóban hiánypótló: a kinyomtatott tükör pontosan megfelel a látott anyagnak, és minden kiállított darab fényképpel szerepel a majd' háromszáz oldalas kötetben.

Nézőbarát, olvasóbarát, kritikusbarát a katalógus, de ez önmagában talán még nem üti át a tudományos ingerküszöböt. A látványhű és a kiállítást leképező forgatókönyv után tíz szerző következik a könyvvé bővülő katalógusban, akik tízféle szempont szerint járják körül azt a Vajdát, akit eddig vagy elhallgattak, vagy leparancsoltak a nyilvánosság színpadáról, vagy egyszerűen csak elrontották a megfejtését.

A könyv nagy előnye, hogy többszerzős, így megvalósult Vajda több nézőpontból való értelmezése. Ha Petőcz György egyedül írta volna a mostani könyvet, akkor talán túl hangsúlyossá vált volna az általa felfedezett analógia az amerikai absztrakt expresszionizmussal, Pollockkal, Rothkóval. Ha pedig Passuth Krisztina egyedül vállalkozik a monográfia megírására, a súlypont a fordulatra, azaz a vajdai életműben megjelenő primitivizmusra esett volna.

De a kötetet nem egyedül írták: maguk mellé vették azokat a szakembereket is, akik egy-egy részproblémáról értekeztek. Rockenbauer Zoltán például kimutatta a

„szentendrei programban" a bartóki ihlet hozadékát, de határait is. Radák Judit Vajda vonalhasználatáról írt megjegyzendő sorokat, arról a lebegő struktúráról, amely már a pálya korai szakaszában is „térbeli bizonytalansággal" látta el az illékony kompozíciókat.

A többszerzős Vajda-portré azonban attól válik az Egyetlen Narratív Monográfiát helyettesítő gondolatfüzérré, hogy társként beemeltek két olyan művészettörténészt, aki sok ponton másképpen láttatja a címszereplőt, mint a társkurátor. Rényi András Szegénység és tapasztalat című dolgozata a jól szakaszolható életművön belül nem a periódusok különbözőségére, hanem a teljesítmény kontinuitására hívja fel a figyelmet. Itt a távlatot vesztő, a történelemtől is megsebzett magányos európai entellektüel által vizionált látványról van szó.

Forgács Éva még keményebben vitatja a legtöbb tanulmányon végighúzódó állítást, jelesül Vajda viszonyát a baloldalhoz, és kijelöli azt a kitüntetett helyet, amely Vajdát megilletné a nemzetközi és a hazai művészeti életben is. Illúziói persze nincsenek. A külföldi integrációt nehezíti, hogy nem volt saját korában jelen a nemzetközi művészeti életben.

A teljes cikk a MúzeumCafé 69-70. számában olvasható.