Kolorádó 2021 − Képes beszámoló az idei fesztiválról

Popkult

Szubjektív beszámoló arról, milyen két év után először fesztiválozni, a csillagos ég alatt koncertet hallgatni és térerő nélkül megkeresni a kóválygó barátokat.

A Kolorádó minden nyáron kihagyhatatlan program, de talán sosem jelentett annyit, mint 2021-ben. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek ez nem „csak” Kolorádó volt, hanem az első fesztiválélmény két év koplalás után, és éppen ezért mintha újra kellett volna tanulni a „fesztiválozás mesterségét” is. Ami egy átlagos évben rutinszerű, idén nagyobb rákészülést igényelt: ahogy pakoltam be a hátizsákom, fokozatosan tudatosítottam, hogy sok ember közé, egy hangos helyre megyek, ahol annyi impulzus ömlik majd rám egyszerre, mint az elmúlt két évben összesen. Nincs mit szépíteni, a várakozás szorongással vegyült, és már előre felkészítettem magam a szociális fóbiára és a tömegiszonyra.

Nos, aki hasonlóval küzd, jól teszi, ha a Kolorádón hangol újra. A természet közelsége, a programok sokszínűsége és a terület felosztása egyaránt alkalmas az „ereszdelahajam” tombolásra és az elvonulásra, és szinte biztos, hogy találsz egy üres függőágyat, ha picit bebábozódnál a világ zaja elől. Egy szó mint száz: végül végig maradtam. És akkor most jöjjenek azok a dolgok, amik miatt a 2022-es naptáramba is bekerül a Kolorádó fesztivál:

Mindentől messze, a szívhez közel

Nagykovácsi tipikusan az a hely, amit meditáció közben magunk elé képzelünk. A természet illata, a madarak csicsergése, a csillagos égbolt már giccsesen idilli, pláne, hogy a fesztivál ideje alatt ledlámpák, fényinstallációk, égősorok változtatják pszichedelikus térképpé a tájat. Ahogy a négy nap alatt a színpadok között bolyongtunk, újabb és újabb eldugott helyszíneket fedeztünk fel, amik megtalálása kizárólag a látogató éberségén múlott.

Ehhez tartozik, hogy minden színpad mintha egy külön történetet hordozna, egy külön univerzumba kalauzolna. És ez nem csak az ügyesen összeállított line-upnak köszönhető – a helyszínek kialakítása külön megér egy misét: az Árokban zenélő bandákat felülnézetből, bármelyik irányból hallgathatjuk, a Csűrben gyakorlatilag egybeolvad előadó és közönség, az Iskola pedig hermetikusan elzár minden külső ingertől, hogy kizárólag a fellépőre fókuszálhassunk.

Tánc hajnalig

Bár roppant komfortos mindig a kedvenc zenekarok koncertjeire menni, idén azzal a fogadalommal vettem be a Kolorádót, hogy a megszokott és jól bevált helyett a kevésbé ismert előadókat hallgatom meg. Az idei „nagy felfedezettjeim” Saya Noé, Villö Acetone, Dé:Nash, Holi és a Hocuspony, akiktől most először láttam egybefüggő performanszt. A Slow Village-et, a Gustave Tigert, az Analog Balatont és Devát azért idén is megengedtem magamnak, akik pedig a megszokott színvonalon, de folyamatos megújulásra való képességgel táncoltatták meg a közönséget.

És ha már itt tartunk, a sokszínűség mindenképpen kiemelendő a Kolorádó esetében. A garázs punk szerelmeseként zokon vettem a korábbi években, hogy a koncertek után csak technóra bulizhatok, ám idén imám meghallgatásra talált, és bővült a hajnali line-up is. A Kale Lulugyi cigányzenéje ugyanúgy berántott, mint Katamii szettje, és sok év szkepticizmus után megértettem azt is, mi a vonzó a zeneileg monoton, de emelkedett hangulatú taposórave-ben. Lényegtelen lépés az emberiségnek, de nagy lépés a jövőbeni szórakozásomat illetően.

Több mint zene

A legtöbb fesztivál már nagy gondot fordít arra, hogy a zenei programot színes-szagos közösségi eseményekkel, előadásokkal, bemutatókkal egészítse ki – így tett idén a Kolorádó stábja is, akik tökéletesen megtalálták a célcsoportnak megfelelő eseményeket. A napindító jóga, a goa aerobic és a táncterápia a testet, a makramé-, a lemezborító-készítő- és a zine-workshop a kreativitást, az Amnesty, a Pride és a Bagázs Egyesület előadásai a szociális érzékenységünket dolgozták meg, és akkor még szóba sem jött az Ejtech, a Hodworks vagy a Willany Leó performansza, ami kíméletlen gondolatisággal bombázta minden érzékszervünket. Ezek a programok segítettek, hogy ne csak a koncertelmaradásunkat, de a színház és a közösségi programok élményét is bepótoljuk és újraéljük kicsit.

Sharing & caring

Nemegyszer érte az a kritika a Kolorádót, hogy túlzottan belterjes, hiszen gyakorlatilag a Madách tér–Toldi–Vittula Bermuda-háromszöge költözik ki a szabadba. A felvetés jogos – már csak a szervezőcsapat miatt is –, de a közösség homogenitása talán az előnyök közé sorolható sok szempontból. Szavak nélkül is tudjuk, hogy a fesztiválozók értékrendje nagyrészt azonos, hogy itt egy olyan közeg jöhet létre, ahol biztonságban érezheti magát mindenki akkor is, ha éppen glitterezett arccal, pizsamában szeretne bulizni. Hogy – ahogy a bejutásnál elhelyezett tábla is hirdeti – itt nincs helye rasszizmusnak, homofóbiának és szexizmusnak, hiszen ahogy a civil programok, úgy a kollektív gondolkodásmód is elfogadásra sarkall. Emellett évről évre láthatóan bővül a fesztiválozók tábora. Több olyan résztvevővel is beszélgettem, aki vidékről érkezett Nagykovácsiba, és már évek óta figyelemmel kíséri az eseménysorozatot.

Infrastuktúra

És végül jöjjön a legunalmasabb, de kihagyhatatlan részlet. Aki valaha járt Nagykovácsiban, jól tudja, hogy a helyszín izoláltsága előny és hátrány is egyben, ugyanis a zavartalan szórakozás kéz a kézben jár a térerő hiányával. A digitális detox valószínűleg minden 21. századi fiatalra ráfér, de valljuk be, elég bosszantó órákon át keresni az éjszaka leple alatt a barátainkat. Ezt az apró kis kellemetlenséget leszámítva nincs okunk a panaszra. A fesztiválbuszok 10-15 percenként közlekednek, és legrosszabb esetben egy óra alatt beérhetünk a városba. Bár a sátorjegyek viszonylag gyorsan elfogytak, adott volt a kényelem, hogy otthon hajtsuk nyugovóra a fejünket, és valóban kipihenten mehessünk vissza a fesztiválra. Egy szó, mint száz: jövőre ugyanitt, ugyanígy találkozunk.

A fotókat Pál Bella készítette.