Apja, Liszt Ádám 1798-ban került az Esterházyak szolgálatába, Kismartonban (ma Eisenstadt) Haydn zenekarának is tagja volt, végül Doborjánban lett kasznár. Egy osztrák iparos lányát vette el, egyetlen gyermekük apja zenei tehetségét örökölte, akitől hegedülni, majd zongorázni is tanult. Lisztet csodagyermeknek kiáltották ki, azonban a vézna, beteges kisfiú megerőltető szellemi munka után olykor hetekig lázba esett - de már ekkor zenész akart lenni.
1820 októberében lépett fel először nyilvánosan egy vak gyermekhegedűs társaságában a soproni kaszinó dísztermében, majd a kismartoni hercegi kastélyban. Esterházy Miklós aranyzsinóros, prémmel díszített díszmagyarral ajándékozta meg, már ebben szerepelt Pozsonyban, ahol 1820 novemberében megjelent róla az első nyomtatott kritika. Liszt 1823. május 1-jén fellépett a pesti Hét választófejedelem fogadó nagytermében is, méghozzá a nagy sikerre való tekintettel nem egyszer, hanem négyszer.
Apja komolyabb képzésben akarta fiát részesíteni, ezért Bécsbe vitte, ahol Carl Czerny ingyen tanította (rajta kívül nem volt más mestere a zongorázásban), zeneelméletre Salieri oktatta. Első bécsi hangversenyén jelen volt Beethoven is, aki a legenda szerint nyilvánosan homlokon csókolta. Ezután Párizsba ment, s mivel - külföldi lévén - a híres konzervatóriumba nem vették fel, magánúton tanult. Zongorajátékával és zseniális rögtönzéseivel Londont és Svájcot is meghódította, az ígéretes karrier azonban megbicsaklott, amikor 1827-ben meghalt apja. A magába roskadt ifjú gondját ezután anyja viselte, Liszt pedig jómódú családokhoz szegődött zongoratanárnak. Így ismerkedett meg St. Criq gróf lányával, Caroline-nal, a gróf azonban nem találta méltó vőjelöltnek, s az ifjú Lisztnek az első szerelmi csalódást is el kellett szenvednie. Csak az 1830-as párizsi forradalom rázta fel, s hogy megismerkedett Chopin-nel és Paganinivel. Chopin hatására zongorajátéka kifinomult, Paganiniban bravúrjai nyűgözték le s hasonló virtuózzá akart válni a zongorán. Zeneszerzői érdeklődését Berlioz és Mendelsson keltette fel, hatásukra fordult a programzene irányába.
1835-ben Marie d'Agoult grófnéval Svájcban telepedtek le, s három gyermekük született, de a kapcsolat csak néhány évig tartott. Liszt az 1838 márciusi pesti árvíz hírére Bécsbe sietett, ahol a károsultak javára koncertezett, a magánadományok közül az övé volt a legnagyobb. 1840 elején ismét Pesten koncertezett, ekkor tette alapítványát a Nemzeti Zenede létesítésére, s Pest díszpolgára lett. Megismerkedett Schumann-nal és az ekkor még ismeretlen Wagnerrel, s elindult kelet "meghódítására": természetesen óriási sikereket aratott Moszkvában és Kijevben is.
Liszt elsősorban technikai tudásával, rögtönzéseivel ejtette ámulatba hallgatóit. Bámulatos játékát részben annak tulajdonították, hogy hosszú, keskeny keze és szokatlanul hosszú gyűrűsujja volt: képes volt úgy kísérni a zongorán, hogy közben mutató és középső ujja között égő szivarját tartotta. Zongoragyilkosnak is nevezték, mert turnéján dinamikus leütései nyomán nemegyszer összerogyott a hangszer.
1848-ban Weimarban telepedett le, barátságot kötött Wagnerrel, a város neki is köszönhetően lett Európa egyik legvonzóbb művészeti központja. Az előadói pályát fokozatosan a zeneszerzőivel váltotta fel, komponistaként lehiggadt, kevesebb gondot fordított a külső csillogásra és megteremtette az egyetlen témából kibontakozó szimfonikus költemény műfaját. Egyik növendéke, Hans von Bülow 1857-ben elvette Cosima lányát, aki később Wagner felesége lett. Liszt - miután meghiúsult házassága a lengyel származású Sayn-Wittgenstein hercegnével -, 1865-ben felvette a katolikus egyház négy alsóbb rendjét.
1865 augusztusában Pesten, a Nemzeti Zenede 25 éves jubileumán maga vezényelte Szent Erzsébet legendája című oratóriumát, 1867-ben I. Ferenc József koronázására Koronázási misét írt. 1869-től utolsó éveit Weimar, Pest és Róma között osztotta meg; tanítványai voltak, s zenei fesztiválok aktív részese lett. 1871-ben udvari tanácsosi címet kapott, két évvel később Pesten nagyszabású ünnepséggel tisztelegtek előtte művészi pályája 50. évfordulóján, ekkor csendült fel először Christus-oratóriuma. Régi vágya valósult meg a pesti Zeneakadémia 1875. évi megalapításával, amelynek ő lett az elnöke. Élete végén Bayreuthban élt, itt is halt meg tüdőgyulladás következtében 1886. július 31-én, az ünnepi játékok alatt. Bár végrendelete szerint temetésén a fia elvesztésekor komponált gyászódáját kellett volna játszani, lánya ezt megakadályozta.
Liszt több mint 600 művet írt. Első korszakához főleg virtuóz darabok fűződnek, mint a Vándorévek című zongoradarab-sorozat. 1848 utáni második korszakában születtek nagyszabású zongoraművei, zongoraversenyei, szimfonikus költeményei. E korszakában született monumentális h-moll szonátája, az esztergomi bazilika felszentelésére írt Missa Solemnis és Hungaria című műve, a XIX. század legjelentősebb magyar jellegű szimfonikus alkotása. Liszt Magyarországon járva szívesen hallgatott cigányzenét, amelynek hatása számos darabjában érezhető. 19 magyar rapszódiája - köztük leghíresebb a 15., a Rákóczi-induló - népies dallamokra és csárdásdallamokra komponált fantáziák. Késői művei megrázó és Bartókot megjövendölő módon reprezentálták magányát, tépelődő keserűségét és a szikár, érdes harmóniavilágot. E korszakában írt alkotásaiban szakított a romantikus elemekkel, s újszerű formai elemeket használt. Egyik utolsó zongoraműve a Magyar történelmi arcképek (1885), amelyben a magyarul tökéletesen soha meg nem tanuló, de magát magyarnak valló Liszt a reformkor legnagyobb alakjai előtt tisztelgett.
(MTI-Panoráma)
