(MTI) Bár címe a dél-franciaországi kikötővárosra utal, a Marseillaise Franciaország keleti határán, Strasbourgban született a forradalom viharos napjaiban. A nemzetgyűlés 1792. április 20-án hadat üzent Ausztriának, és ezzel megkezdődött a csaknem negyedszázadig tartó európai háborúskodás. A hadszíntérré vált Strasbourg polgármestere négy nappal később egy összejövetelen arra kérte a garnizon egyik mérnökkari századosát, hogy írjon indulót a harcba szálló hadsereg számára.
Az amatőr zenész és versfaragó Claude-Joseph Rouget de Lisle még aznap éjszaka, a bankett utáni felfokozott hangulatban papírra vetette a zenét és a szöveget. Alkotása, amelynek a kevéssé frappáns Harci himnusz Luckner marsall tiszteletére címet adta, 1792. április 25-én a polgármester szalonjában csendült fel először. A dal hallatán a város jegyzője sírva fakadt a lelkesedéstől, a fiatalok pedig kalapjukat lengetve kiáltozták: Éljen Franciaország! Ezt a jelenetet később előszeretettel örökítették meg francia festők.
Rouget de Lisle műve nyomtatásban A rajnai hadsereg harci dala címmel jelent meg, de az ekkoriban egymást követő hazafias dalok áradatában kis híján a feledés homályába merült. Nyár elején azonban egy Marseille-ben toborzó orvos, Francois Mireur újfent kinyomtatta A határ menti hadseregek harci dala címmel. A provanszál önkéntesek meg is tették indulójuknak, és ezt harsogták, amikor július 30-án bevonultak Párizsba; a szájról szájra terjedő dal ezért kapta a La Marseillaise címet.
A szerző nevét nem emlegették: a királypárti Rouget 1793-ban börtönbe került, és éppen csak elkerülte a nyaktilót. Amikor kiszabadult, a Marseillaise-t már nem volt szabad énekelni, így szegényen és ismeretlenül halt meg 1836-ban. Hamvai 1915 óta pihennek az Invalidusok dómjában, a francia nemzet legnagyobbjai között.
A Marseillaise-t a köztársaság III. évében, messidor 26-án (1795. július 14-én) nemzeti dallá nyilvánították, de már a konzulátus idején betiltották, és e hagyomány folytatódott mindkét Napóleon császársága és a Bourbonok idején is. Az egymást váltó rezsimek 1799 és 1870 között öt dalt is megtettek himnusznak, de ezek egyik sem tudta feledtetni a Marseillaise-t.
Rouget de Lisle szerzeményét énekelték az 1830-as és az 1848-as forradalom alatt és 1871-ben a Párizsi Kommün idején is. 1879-ben újra Franciaország nemzeti himnusza lett, az alkotmányban 1958 óta szerepel. A Marseillaise szövegét sokat bírálták úgymond kegyetlensége és vérszomja miatt, de a franciák egy vonásnyit sem hajlandók változtatni rajta. Giscard d'Estaing elnök 1974-ben megpróbálta "a nagyobb méltóság" érdekében lelassítani tempóját, de a módosítás akkora vihart kavart, hogy hamarosan visszatértek az 1830-ban született, Hector Berlioz által hangszerelt változathoz. A Marseillaise eredeti szövege hét versszakból áll, de közmegegyezés szerint hivatalos alkalmakkor csak az első versszakot és a refrént éneklik, ennek következményként a franciák többsége is csak eddig ismeri himnuszát.
A Marseillaise a forradalmi mozgalmak himnusza is: dallamára íródott az Internacionálé szövege 1870-ben, a ma ismert dallam csak 1888-ban született meg. 1917-ben a februári orosz forradalom után az orosz szövegű Marseillaise volt a de facto himnusz, a bolsevik forradalom után Szovjet-Oroszországban is rövid ideig párhuzamosan használták az Internacionáléval.
A Marseillaise vitathatatlanul a világ legismertebb nemzeti himnusza, amelyet számtalan zenemű idéz: Robert Schumann A két gránátos című dalának végébe fonta a Marseillaise-t, Pjotr Iljics Csajkovszkij 1812 című nyitányában ezzel jellemezte az Oroszországra támadó franciákat, Jacques Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjében a lázongó isteneket. Egy nemrég született tanulmány tudományosan is kimutatta: a Marseillaise-t lendületes dallama, és az a tény, hogy a közönség teli tüdővel énekelheti anélkül, hogy elhibázná, messze a legkönnyebben énekelhető himnusszá teszi.
A Marseillaise első magyar fordítását 1794-ben Verseghy Ferenc vetette papírra, a "Marsziliai ének" a következő évben vádpontként szerepelt a költő ellen indított perben. Magyarra azóta is számosan ültették át, a legelterjedtebb és a köztudatban meggyökeresedett fordítást (Előre ország népe, harcra) Jankovich Ferenc készítette.
