A Scalát Mária Terézia rendeletére építették egy templom helyén, amelyről a nevét is kapta. (Más források szerint egy Visconti hercegné volt a névadó, így a Scala nem a hangok skálájára utal.) A színház, amely 1872 óta Milánó város tulajdona, az első világháború alatt zárva volt, a második világháborúban megsérült, de alig két év alatt újjáépítették. Jelenleg 2284 ülőhellyel rendelkezik, négy emeletén 146 páholy található, s efölött még két galéria található.
A Scala 1997-ben "magáncéggé" alakult, nyitott magánalapítvány működteti. 2001 decemberétől három évig felújítás miatt ismét zárva volt (egy alkalommal kis híján leégett), kapuit 2004 decemberében nyitotta meg újra, ismét Salieri művével. A renoválás után jobb lett az akusztika, használhatóbb a színpad, ahol akár három operát is lehet játszani egyszerre.
A Scalában volt számos Rossini-, Verdi-, Puccini-mű bemutatója, innen indult a hírnév felé Enrico Caruso, Beniamino Gigli, Maria Callas, Monserrat Caballé és Luciano Pavarotti. Emlékezetes botrányok is zajlottak a színpadon, a két évvel ezelőtti évadnyitón például az Aidában a Radamest éneklő tenort annyira feldühítette a közönség füttye, hogy egy jelenet közepén kirohant a színpadról, helyére a második szereposztás énekese lépett - a szükséghelyzet miatt ingben, farmerben.
A Scalának több magyar vonatkozása is van: 1933-ban került színre Kodály Székely fonója, 1942-ben - három évvel Budapest előtt - Ferencsik János vezényelte Bartók Csodálatos mandarinját. Több mint húsz évig volt a balettmestere Szalay Karola, Róna Viktor 1983-1985 között volt balettigazgató-helyettes. Első magyar énekesnőként Némethy Ella lépett itt fel, 1938-ban Svéd Sándor aratott fergeteges sikert a Tell Vilmos címszerepében. A Scala fennállásának 200. évfordulóján, 1978-ban Marton Éva és Melis György magyarul énekelték Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára című operáját.
