Roma zenészcsaládból származott, gyermekéveit egy nyomorúságos angyalföldi barakktelepen töltötte. Tehetségét cimbalmos édesapja ismerte fel, csodagyerekként már öt éves korában cirkuszban zongorázott. A Zeneakadémiára egy házaló jóslata révén került, aki nagy jövőt ígért neki, és azt állította, hogy beajánlotta Dohnányi Ernőhöz. Ez nem volt igaz, ám a Zeneakadémia igazgatója mégis meghallgatta és felvette, tanára Dohnányi és Keéri-Szántó Imre lett. Sikert sikerre halmozott, bár inkább a közönség körében, a kritikusok fanyalogva fogadták játékát. Tanulmányait anyagi okok miatt nem fejezhette be, kénytelen volt bárzongoristaként keresni a kenyerét, miközben magánúton tanult tovább.
1943-ban kikerült a frontra, s ott zongorajátéka annyira megbabonázta a Wehrmacht tisztjeit, hogy felajánlották: elviszik Berlinbe, ahol karriert csinálhat. Ő ezt származása miatt sem vállalta, inkább átszökött a partizánokhoz. 1946-tól ismét itthon, kiskocsmákban és eszpresszókban lépett fel, koncertezni szókimondó magatartása miatt nem engedték, de a presszók előtt, az utcán tömegek hallgatták. Disszidálási kísérletei után megkínozták, kezeit szétverték, csak csuklószorítóval tudott játszani. 1950-ben börtönbe zárták, majd Recskre került, ahol követ kellett törnie.
1953-ban szabadult, később engedélyezték fellépéseit. Nagy belföldi és külföldi sikerei voltak, 1956 október elején például Liszt Ferenc Rákóczi-indulóját közel tízszer játszotta ráadásként, míg végül a rendőrség üríttette ki a hangversenytermet. 1956-ban emigrált, rövid bécsi szereplés után Párizsban telepedett le. Hangversenyein zsúfolásig teltek a koncerttermek, főleg a virtuóz-jellegű romantikus zongorairodalomnak - Chopin, Grieg, Liszt, Schumann műveinek - volt mestere. Lemezfelvételein is elsősorban ezek a zeneszerzők, valamint saját Liszt-átiratai szerepelnek, ezenkívül sikeresen játszotta a barokk és a bécsi klasszicizmus nagyjait is.
Zongorajátéka Liszt Ferencéhez hasonlítható, elsősorban káprázatos improvizációs készsége miatt, másrészt mivel virtuóz átirataiban szinte kifejti a szerző vázlatosan maradt zenei gondolatait. Játékát kontrapunktikus tudás, variációs művészet és ötletesség jellemezte, érett korára a XX. század legnagyobb pianistái, Rubinstein és Richter mellé emelkedett. Ennek ellenére soha nem volt elégedett magával, folyton tökéletesíteni igyekezett tudását, rengeteget gyakorolt.
1968-ban Chaise-Dieuben zenei fesztivált szervezett, 1969-ben ifjú pianisták számára megalapította a versailles-i Cziffra György Zongoraversenyt, majd André Malraux, az akkori kulturális miniszter segítségével létrehozta a Cziffra-Alapítványt Senlis-ben, Párizstól 50 kilométernyire. Itt egy garázsnak használt gótikus épületet, St. Frambourg XII. századi kápolnáját alakíttatta át a művészetek templomává, s nevezte el Liszt Ferenc Auditóriumnak. Az alapítvány elsősorban tehetséges ifjú művészeket pártolt, muzsikusok mellett képzőművészeket is.
Senlis-ben Cziffra régészettel, a francia-magyar történelmi kapcsolatok kutatásával is foglalkozott, és évente fesztiválokat rendezett, Festival du Graal néven. Fia, ifjabb Cziffra György is zenész lett: karmester volt, akinek 1982-es tragikus haláláig apa és fia többször adott közös koncertet.
Cziffra György megkapta a francia Becsületrend tiszti keresztjét, 1968-ban francia állampolgár lett, de mindig magyarnak vallotta magát. 1973-ban látogatott először haza, budapesti hangversenyén tombolva ünnepelte a közönség. 1986-tól éveken át mesterkurzusokat vezetett Keszthelyen, a Helikon Zenei Fesztiválon. A 100 tagú Budapest Cigányzenekar tiszteletbeli elnöke volt, 1993-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tiszti keresztjével tüntették ki. 1994. január 17-én halt meg. Önéletrajza magyarul Ágyúk és virágok címmel jelent meg, 1983-ban.
(MTI)
