Már fél órával a Kodály Zoltán 126. születésnapja alkalmából megrendezett Alma Mater koncert előtt hatalmas nyüzsgés, jóleső várakozással teli légkör fogad a Zeneakadémia előterében. Mintha csak egy évtizedekkel ezelőtti gyermekkórus-találkozó kellős közepébe csöppentem volna, ahol a fehér blúzba és fekete szoknyába öltözött fiatalok között bármelyik pillanatban megjelenhetne maga a mester, hogy elismerő tekintetektől övezve fogadja a virágokat és dicsérő szavakat. És bár Kodály sziluettje nem tűnik fel, a dicséret azért így is elhangzik. Nem - vagy nem csak - szavak, sokkal inkább a tökéletességre törekvés jegyében fogant briliáns előadások, Kodály-interpretációk formájában, amelyek valószínűleg őt is büszkeséggel töltenék el.
Az estet stílusosan a Zeneakadémia két, üstökösként berobbant, fiatal reménysége, a tavalyi moszkvai Csajkovszkij-verseny különdíjas zongoraművésze, Fülei Balázs és az idei Genfi nemzetközi zenei verseny győztese, a csellista Várdai István elementáris játéka nyitja. Kodály maga is csellistaként kezdte, ezért a zeneszerző és zenepedagógus születésnapján ezt méltón képviseli a fiatal Várdai István játéka - mondja Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora. Hozzáteszi: az első szó, ami eszébe jut Kodályról, a gyerek, hiszen "ő ment le egyedül egészen a gyerekekig, egy egész életművet épített rájuk. Megcélozta a gyermeket, mint mindannyiunk ősélményét". Szerinte fel kellene tennünk a kérdést, hogy ha egy ötéves gyerek komoly átéléssel képes előadni egy Ady-verset, akkor később hol és miért romlik el: az idősebbek sokszor "uniformizált, durva, szellemi tápláléknak cseppet sem nevezhető koszton élnek".
A születésnapi hangversenyen azért hál' istennek nincs hiány a Kodály-pedagógia áldásos gyümölcseiben: a legfiatalabbaktól egészen az idős generációig terjed a színes paletta - amit akár szó szerint is vehetünk, hiszen a Pataky Nőikar és az Andor Ilona Baráti Társaság Kodály Zoltán Nőikara előadása közben feltűnő kék, zöld, piros és sárga sálak némi gyermeki játékosságot kölcsönöznek a hatalmas tömegnek. (Nem beszélve a Miraculum Gyermekkarról.) Fülei Balázs és Várdai István kezében furcsa tünemény a hangszer: szenvedélyes beleélésükkel néha szinte - a szó nemes értelmében - gyerekjátékká formálják a hangszert, hogy a másik pillanatban már egészen más területeket mozgassanak meg a közönségben.
A koncert nemcsak az életkor, hanem a műfajok tekintetében is a szivárvány minden színében játszik: a Kodály-életmű zenekari műveiből, szólóhangszerre írt és kamaradarabjaiból szemezgető első, instrumentális részt követően - Marosszéki táncok, Szonáta gordonkára és zongorára Op. 4. - a zeneszerző egyik legdédelgetettebb és méltán legnépszerűbb műfaja, az egyént és közösséget eggyé forrasztó kórusmű jut főszerephez. A női-, vegyes- és gyermekkart egyaránt felvonultató epizód egyik csúcspontja a Táncnóta, amikor - nem tudni miért, de - az ember szeme valahogy könnybe lábad a "Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak" szívderítő dallamát hallgatva. A költészet is belopódzik a terembe: Bánffy György színművész felkavaró előadásánál és A közelítő tél megzenésített változatánál már csak a zeneszerző özvegyét, Kodályné Péczely Saroltát fogadó, szűnni nem akaró taps a szívfacsaróbb. Batta András többször is hangsúlyozza: "Kodály újra és újra arra késztet bennünket, hogy az ő útján járjunk".
