 |
(MTI) - 1957-ben az olasz Antonio Rubbiani végezte az első kezdetleges videolemezes kísérleteket, amelyek aztán szakemberek egész generációját inspirálták a digitális technológia lehetőségeinek teljesebb feltárására. 1969-ben a holland Philips vállalat fejlesztési szakemberei jutottak arra a következtetésre, hogy optikai elven kellene tárolni a videojeleket. Klaas Compaan gondolta ki, hogy spirálisan elhelyezkedő apró mélyedésekben kellene korongra rögzíteni kódolva a képjeleket. Az ötlet nyomán 1975-ben született meg a LaserVision elnevezésű videolemez.
A fejlesztő csoport másik mérnöke, Kees Schouhamer Immink vetette fel, hogy a LaserVisionnél alkalmazott módszerrel rögzítsenek hangot is, s ily módon küldjék nyugdíjba a Philips 1963 óta egyeduralkodó találmányát, a hangkazettát. E lemezek hosszabb játékidőt biztosítottak és kevesebb helyet foglaltak, mint a hagyományos bakelit lemez, azonban bármilyen porszem, ujjlenyomat, karcolás azonnal hallható hibát eredményezett. Emiatt vetődött fel a digitális hangrögzítés szükségessége, és ehhez az optikai úton történő adattárolás látszott a megfelelő megoldásnak.
Az idő sürgetett, miután a holland cég mellett a japán Sony is erőteljes fejlesztésbe kezdett, a két technológiai óriásvállalat a másikat megelőzve igyekezett bemutatni és piacra dobni a kompaktlemezt. A névadással a Philips kísérletezett: felvetődött a Mini Rack, a MiniDisc és a Compact Rack elnevezés is, de végül a Compact Disc győzött, arra gondolva, hogy a vásárlókat a név a magnózásból már ismerős Compact Cassette-re fogja emlékeztetni. Sok buktató és versengés után aztán a két óriáscég összefogott annak érdekében, hogy közösen hozzanak létre az egész világra érvényes szabványt. A Philips nagy tapasztalatokkal rendelkezett az optikai tárolás területén, az övé volt az optikai rögzítéssel kapcsolatos szabadalmi jog, míg a Sony a digitális technikában volt verhetetlen.
A két vállalat szakemberei többször találkoztak Eindhovenben és Tokióban, a közös tesztek nyomán az együttműködést siker koronázta. A korong mérete a Sony kérésére végül nem 11, hanem 12 centiméter lett, a lemezre rögzíthető felvétel idejét ezáltal 75 percben határozták meg. (A legenda szerint a japánok azért ragaszkodtak a nagyobb tárolási felülethez, hogy ráférjen egy lemezre Beethoven IX. szimfóniája.) A Sony felelt a digitalizáláshoz szükséges, kiváló hangminőséget adó 16 bites rendszerért és a hibajavító kódokért. A két cég a szabványokat az úgynevezett Vörös könyvben fektette le 1980 júniusában.
Az 1,2 milliméter vastag, 15 gramm súlyú, szivárványszínű polikarbonátból készült műanyag korongon az adatokat belülről kifelé rögzítik, vagyis pont ellenkező irányban, mint a bakelit lemezeken. Az 5 kilométernyi lejátszósávval rendelkező lemezre a jeleket lézerrel rögzítik, a letapogatás is lézerrel történik a CD alsó oldalán. Az információt parányi "göröngyök", azaz pitek hordozzák.
Az új digitális hordozóeszköz bemutatására 1982. augusztus 17-én került sor, az immáron muzeális értékű első zenei CD-n a Berlini Szimfonikusok Richard Strauss Alpesi szimfóniáját adták elő Herbert von Karajan vezényletével. Piacra kerültek az első lejátszók is, 1984-ben a Sony már az első hordozható CD-lejátszóval is kirukkolt.
A Compact Disc villámgyorsan meghódította a világot, bár a lemezkiadók még sokáig bakelit változatban is kiadták a lemezeket. Az áttörés a Dire Straits híres albumának megjelenéséhez köthető: a Brothers in Arms (1985) CD-változatát több mint 1 millió példányban adták el. Ez volt az első alkalom, hogy a CD-eladások túlszárnyalták a hagyományos hordozók (bakelitlemezek, magnókazetták) értékesítését.
1985-ben a Philips és a Sony közösen elkészítette a számítógépek számára hihetetlenül népszerűvé vált CD-ROM (CD-Read Only Memory) adatlemezeket. Egyetlen CD-ROM mintegy 230 ezer A4-es oldal gépelt szövegnek megfelelő adatmennyiséget képes tömörítetlen állapotban tárolni. 1990-ben jelentek meg a CD-R (CD-Recordable) lemezek, azaz az egyszer írható CD-k, és ugyancsak 1990-ben készítették el az első magneto-optikai lemezeket (CD-MO, CD-Magneto-Optical), amelyek tetszés szerint írhatók, olvashatók és törölhetők voltak. Pár évvel később kerültek piacra az újraírható optikai CD-k (CD-RW, CD-ReWriteable).
