Az ősszel nyílt Petőfi Sándor utcai építészklub legfőbb célja, hogy létével bizonyítsa, mennyire elválaszthatatlan része a kultúrának az építészet (és viszont). Amint erre a komolyzenei programok házigazdája, Rajk Judit az első koncert elején fel is hívta a figyelmet, a társművészetek közös prezentációját célozza a Muzsikáló építészet című sorozat, és a Fúga a Fugában mottójú koncerttel pedig megkezdődött a klasszikus hangversenyek sora. A heti egy jazzkoncerttel meg felújítják egy jazzklub régi hagyományát (bár az nem pontosan ott a földszinten működött, ahol most a kiállításokat és a koncerteket tartják, hanem feljebb).
A "Das Wohl temperierte Clavier oder Praeludia, und Fugen durch alle Tone und Semitonia" című sorozatot Bach inkább pedagógiai és "ideológiai" céllal komponálta, az akkor új, ma már általános hangolás melletti döntő érvnek szánva a ciklust. Az akkor még legtökéletesebb billentyűs hangszerre, a csembalóra írt mű sorra veszi mind a tizenkét hangot, mindegyikre tartalmaz egy prelúdiumot és egy fúgát, a második kötet pedig mindezt megismétli. A mű zárt, teljes egység, a számok és hangok misztikuma lenyűgözi az utókort. A kétszer 24 darab olyan tökéletességet mutat a zeneművek között, mint egy gömb a formák között. Eredetileg úgy hirdették meg a koncertet, hogy a két estén mind a 48 darab elhangzik, amire már például Schiff András, Csalog Gábor egyik mestere is vállalkozott, tehát nem lett volna egyedülálló esemény, de azért mindenesetre ritkaságszámba ment volna. Sajnos nem így történt, és bár nyilván sokan tisztában voltak vele, hogy igen hosszú estére kellett volna, hogy berendezkedjenek, ha egy-egy teljes kötetet akarnak végighallgatni, hiszen a CD-összkiadások négy lemezesek, így is csalódást lehetett érezni a közönség egy részében.
Csalog persze joggal szögezte le a szórólapon, hogy a mű nem előadási darab, nem azért íródott, hogy egyben játsszák, csak hát éppen kimeríthetetlen változatossága, a prelúdiumok és fúgák megunhatatlan kapcsolódási variációi, a hangnemek hangulati ábrázolásának évszázadokra meghatározó és enciklopédikus gazdagsága, a végleges, tökéletes forma érzete oly csábító. Csalog nem enged ennek a csábításnak, a barokk mérnöki, totális világmagyarázó felfogása helyébe mást állít. Ha enciklopédia, mondja, akkor nem végigolvasásra való. Őt a részletek érdeklik, és koncertsorozatát úgy állította össze, hogy szubjektív, rapszodikus oldalát mutassa meg a végtelen bachi univerzumnak. (Sajnos az első koncertet ugyan egy Steinway-n adta a művész, de annak egyik billentyűje erősen zörgött, így azt a másodikra egy jellegtelenebb, ám hibátlan Yamaha váltotta fel.)
A tükörszimmetria (mind a két füzet két darabot tartalmaz ugyanarra a hangnemre, egy prelúdiumot és egy fúgát) és a páros számok helyébe Csalog (két kivétellel) hármasával rendezte össze a ciklus darabjait. Így körülbelül a teljes mű felét hallgathattuk végig a két estén. Az interpretáció a részletekre fókuszált, szinte a töredékességig elment, hogy rámutasson a darabok kevésbé evidens oldalára. Csalog Bachja, legalábbis a Fuga-beli Wohltemperiertes alapján gondolkodó, néha töprengő, introvertált alkat, nyitott a komplexitásra, kerüli a végleges, megfellebbezhetetlen kijelentéseket. Esendő, beszédes, őszinte - egyszóval modern anélkül, hogy Csalog erőszakot tett volna a totalitás barokk mesterén, csak például éppen hangsúlyos helyre tette a Bécsi klasszika felé mutató D-dúr prelúdiumot és fúgát a második kötetből.
Viszont a trillával, a romantizáló Bach-játék egyik elemével nagyon is csínján bánt. Egyik fő interpretációs eszköze a rapszodikus, helyenként parlandóra emlékeztető ritmizálás volt. Gondosan kerülte a metronómos, zakatolós, rossz esetben kopogós futamok sorjázásává lényegtelenedő Bach-játékot, amelyet a hallgató figyelme nehezen követ. Csalog tizenhatodai, futamai sokszor vonakodtak bátran nekiiramodni, inkább el-eltűnődtek, hogy merre is induljanak. Persze nem erőtlenített el olyan darabokat, mint a disz-mollt a második füzetből, amelynek karakteréhez a lendület hozzátartozik. De azért a második koncert leginkább súlyponti helyén az az esz-moll párdarab állt az első füzetből, amelyik végtelen fájdalmat mutat, különösen a prelúdiuma. A Cisz-dúr, ugyancsak az első füzetből arra példa, hogy Csalog nem a bravúros daraboktól, vagy a szédítő tempóktól idegenkedik, csak nem tartja őket annyira relevánsnak. A két-, három-, sőt négyszólamú dallamindázást a zongorista nem térben láttatta, hanem inkább a belső dinamikáját firtatta az együtt, majd külön mozgó melódiáknak. Nála sokszor a prelúdium a bánat expozíciója, a fúga pedig a vigasztalás, a van remény kijelentése, a moll darabokban megerősítve a feloldó zárással.
A két koncert megfelelt azok várakozásának, akik a szokatlanságot akarják hallani Csalogtól, de az most nem kortárs és klasszikus mesterek újfajta egymáshoz viszonyításából állt, hanem a Wohltemperiertes egyes építőköveinek teljesen váratlan egymásra rakásából. Így kerülhetett az egész ciklus első, talán leghíresebb C-dúr prelúdium és fúgája a második koncert nyitó ciklusának végére, vagyis záró pozícióba, rávilágítva Csalog kétségeket is megvalló zenei felfogására.
