Ellentmondásos környék ez. Keveredik benne érték és emlék, múlt és jelen, Óbuda az újjal. Hát itt áll ez a zsúfolt kis barokk templom, ugyanott, ahol ezeréves jogelődje, és utána még számtalan, amelyet leromboltak a történelem viharai, tanúskodva a földi múlandóságról, és az égi öröklétről. Ebben a templomban szervez koncerteket az Óbudai Társaskör az ?Óbudai Nyár? rendezvénysorozatának keretein belül. Augusztus 21-én este 8 órakor a Tomkins Énekegyüttes adott hangversenyt Évszázadok legszebb Mária-motettái címmel. Mint az ilyen vegyes műsorok általában, ez a mostani is tartalmazott kiemelkedő és feledhető előadású darabokat egyaránt. A korabarokktól napjaink zenéjéig mindent átfogó válogatásból fény derült az együttes számos jó tulajdonságára és néhány hiányossága. Az énekes együttesre írt darabok általában nem túl hosszúak, s bizony nem könnyű egyik pillanatban még barokk nyújtott ritmusokat, a másikban pedig már romantikus súlyokat énekelni. Az est legkevésbé eltalált produkciója Bach Lobet den Herrn című darabja volt. Egy fúgában valamennyi szólamnak egyforma nívón kell szólnia ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, egészséges hangzás jöjjön létre. Sajnos nem így történt: sem a tenor, sem a szoprán nem volt a helyzet magaslatán. Bachot énekelni nehéz. A darab elhangzása után értettem meg, miért nem választott az induló 24 énekkar közül egyetlenegy sem Bach-szerzeményt a XXI. Debreceni Bartók Béla Kórusversenyen. Kodály két közismert műve, a Szép könyörgés és az Ének Szent István királyhoz sem volt annyira meggyőző. Mendelssohn Motettájában tűnt fel, hogy a szekundnál nagyobb legato felfelé lépésekkor mind a szoprán, mind a tenor szólamban előfordult, hogy valaki a lenti pozícióból próbálta csúszással megtalálni a fenti hang helyét. Több, inkább azonban kevesebb sikerrel. Az intonációs bizonytalanságok, különösen a darabok kezdetén, sokat rontottak az összhatáson. Ezeket a kis hamisságokat egyébként nemigen tudtam hova tenni. Főleg Schubert és Liszt Salve Reginájának tükrében. Ezek a művek ugyanis sokkal nagyobb kihívást jelentenek intonációs szempontból, és mégis kristálytisztán és érzékeny, puha hangszínen szólaltak meg. Olyannyira, hogy még az a nő is megilletődve csöndben maradt, aki egyébként minden műsorszám után elsőként kezdett el hisztérikusan tapsikolni, jelezve: ő észrevette, hogy a darabnak vége. Megállt a templomban a levegő. Lehet, hogy ezek a darabok régebb óta szerepelnek az együttes műsorán? Vagy a tagok jobban kedvelik őket? Varázslatos hangulatot teremtett a záró blokk: Stravinsky és Rahmanyinov Ave Mariája, valamint utóbbi szerző Liturgiájának részletei. A plagális fordulatok szinte meditatív kedélyállapotba ringatták a közönséget. A Tomkins Együttesnek sajátja ez a stílus: 1987-ben ők mutatták be itthon először Rahmanyinov Vesperását, majd azt követve a szombaton elhangzó darabot is, az Aranyszájú Szent János Liturgiát. A szólót éneklők hangszíne gyönyörűen harmonizált az áhítatos összhangzással. Magyar kóruskoncerten magyar kórus spirituálét énekelt ráadásként. Kizökkent a bergsoni szubjektív idő (ó kárhozat!), egy szempillantás alatt szertefoszlott az oroszok teremtette hangulat. De a mellettem ülő úriember lelkes mosolya és ritmikus mozgása kárpótolt érte: azt hiszem, számára ez volt az est fénypontja. Kár lett volna megfosztani tőle. (2004. augusztus 21. 20:00 Óbudai Péter-Pál templom; A Budapesti Tomkins Énekegyüttes koncertje; Scarlatti: Exultate Deo; Lassus: Cantio; Victoria: Ave Maria; Bach: Lobet den Herrn; Mendelssohn: Motetta; Bruckner: Ave Maria; Schubert: Salve Regina; Liszt: Salve Regina, Ave Maria; Kodály: Szép könyörgés, Ének Szent István királyhoz; Stavinskiy: Ave Maria; Rahmanyinov: Ave Maria, Liturgia, op. 31 ? részletek; műv. vez.: Dobra János)
