(MTI) - A francia főváros egyik legjelentősebb zenei színházában a 2006-2007-es évadban a párizsi Konzervatórium neves tanárával nyolc nyilvános zeneórát rögzít a francia közszolgálati televízió. A DVD-n is megjelenő sorozat célja, hogy a "nagyközönség tegező viszonyba kerüljön a klasszikus zenével".
A zongoraművész egyszerű, játékos és érthető módon egy-egy rövid részlet előadása közben világított rá a magyar zeneszerző művészetének néhány alapmotívumára, felhíva a figyelmet a Bartók személyisége és művei közti kapcsolatra. A koncertterem zsúfolásig megtelt 2300 fős közönsége előtt Jean-Francois Zygel azzal kezdte előadását, hogy a ritmus és az energia esztétikáját megalkotó Bartókról mindenkinek először a disszonancia jut az eszébe.
A zeneirodalom minden nagy zeneszerzőhöz társít valamilyen különleges jelzőt, de Bartók esetében ez nagyon nehéz, mert a világ egyik legtitokzatosabb és legzárkózottabb művésze volt. A zenepedagógus számos, Bartók személyiségéről szóló magyarországi anekdotával tarkította előadását.
A zenészek számára Bartók köztudottan mániákus zeneszerző volt, ugyanis a kottában másodpercre pontosan megjelölte, hogy a műveket mennyi idő alatt kell eljátszani. De amikor saját műveit játszotta, maga se tartotta be saját utasításait, mert amint színpadra lépett, elfelejtette rögeszméit, s csak egy nagy művész volt. Ráadásul olyan kiváló zongoraművész, hogy sokszor játék közben változtatott saját művein - hangsúlyozta Zygel.
A romantika hatása alatt komponált első művei után Bartók zenéjében a ritmus válik a motorrá és a mű meghatározó elemévé, ennek legelső és legnépszerűbb példája az 1911-ben komponált Allegro Barbaro. Bartók volt a világon a legelső zeneszerző, aki ütős hangszerekre komponált kamara- és zenekari műveket. A magyar zeneszerzőt megihlető közép-európai népzene elsődleges különlegessége a szabálytalan ritmus szemben a nyugati országok népdalaival, amelyek mind szabályos ritmusúak - mutatott rá Zygel, aki a kétfajta ritmus közti különbség aktív megértésre hosszan tapsoltatta a nézőket.
A bartóki zene egymást ellenpontozó dallamokból épül fel. Ennek illusztrálásához a Leonis Vonósnégyes szólistái szólaltatták meg külön-külön, majd egyszerre a magyar zeneszerző műveinek egyes szólamait a zenetanár utasításai szerint. Bartók egyáltalán nem akart modern lenni, ahogy azt ma állítják róla, csak "zseniálisan egyszerű" - fogalmazott a zenetudós. A XX. század elején a posztromantika korában minden zeneszerző valamilyen új hangzási módot keresett és ezt Bartók a tonalitásból való kilépésben találta meg. Ugyanakkor a forrásként használt magyar népzene tonális, amelyet Bartók úgy dolgozott fel, hogy a disszonanciát ritmikusan alkalmazta, azaz a tonális népzenei elemekbe beiktatott disszonáns hangzást, és így teremette meg saját zenéjét.
A népzenét háromféleképpen tudja egy zeneszerző feldolgozni: egy dallamot hangszerekre harmonizál; annak csak töredékeit veszi át műve témájaként vagy ahogy Bartók tette, a népzene ritmikai és melodikus ihletettsége nyomán egyfajta elképzelt, egyedi népzenét hoz létre. A ritmus, az energia és a népzene hatása mellett drámaisággal és költőiséggel jellemezhető még Bartók művészete, amely elsősorban természetesen színpadi műveiben nyilvánul meg - derült ki Jean-François Zygel elemzéséből.
