A Bartók CD-összkiadás körül kirobbant vita a két nemzetközi rangú művészünk, Fischer Iván és Kocsis Zoltán között hosszabb ideje kitapintható konfliktus újabb fejezete, amit ? más, vissza-visszatérő Fischer-Kocsis "pengeváltásokhoz" hasonlóan ? nem lehet megérteni a mélyben rejlő valóságos okok őszinte feltárása nélkül. A két nagyformátumú művész között évek óta meglevő, időnként fellángoló feszültség nem személyes jellegű. A lényeg a Budapesti Fesztiválzenekar különleges helyzetéből, illetve a hazai zenei élet hagyományaiból fakad. Mielőtt a BFZ létrejötte felborította a korábbi egyensúlyt, a magyar zenei élet két, egymástól szinte független táborból állt. Az egyik külföldön működött, a másik belföldön. A nemzetközi zenei világ a külföldön sikeres magyar muzsikusokat tartotta mindig a magyar zene képviselőinek, hiszen ők voltak jelen a legfontosabb koncerttermekben, a nagy lemeztársaságok katalógusaiban: Ligeti György, Solti György, Doráti Antal, Reiner Frigyes, Fricsay Ferenc, Starker János, Végh Sándor, Kertész István, Széll György, a Magyar vonósnégyes, később Schiff András, a Takács vonósnégyes, Fischer Iván, Eötvös Péter, Marton Éva, Rost Andrea és még néhány külföldön élő művész lettek a világon a legismertebb magyar muzsikusok. A másik zenei élet az itthoni volt, muzsikusok, akik az állam által fenntartott intézményekben, elsősorban az Operaházban, a zenekaroknál, a Zeneakadémián működtek. E tábor legismertebb képviselői között volt Ferencsik János, Lehel György, Kórodi András, Erdélyi Miklós karmesterek, Durkó Zsolt, Bozay Attila, Szokolay Sándor, Petrovics Emil, Szőllősy András zeneszerzők, Székely Mihály, Melis György, Kovács Dénes. (A lista jelzésszerű: elnézést kérek mindenkitől, akinek a nevét nem említettem). A két zenei élet között ritka volt az átjárás, de nem lehetetlen. Magyarországról néhány muzsikusnak sikerült a világ élvonalában is jelentős szerepet játszania, például ? a teljesség igénye nélkül ? Fischer Annie-nak, Kurtág Györgynek, Kocsis Zoltánnak, Ránki Dezsőnek, a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak. A hazai szimfonikus zenekarok ugyan gyakran turnéztak külföldön, de soha nem számítottak a világ vezető zenekarai közé, nem kaptak rendszeres meghívásokat a nagy fesztiválokra, a vezető nemzetközi lemeztársaságok sem foglalkoztatták őket. Ezt a kettészakadt helyzetet borította fel hazajövetelével a külföldön már jelentős sikereket elért Fischer Iván, aki létrehozott egy olyan magyar, itthon élő zenészekből álló zenekart, a Budapesti Fesztiválzenekart, amely néhány év alatt a nemzetközi zenei élet egyik legsikeresebb együttese lett, és a hazai közönség körében is rendkívül népszerűvé vált. Kezdetben Kocsis Zoltán is itt működött, mint az egyik művészeti vezető, gyakorlatilag kizárólag zongoristaként. Amikor Kocsis a nyolcvanas évek második felében vezényelni kezdett, és saját zenekarvezetői elképzelései is kialakultak, vezetői konfliktusok keletkeztek. A zenekar egységes irányítása érdekében a BFZ kuratóriuma úgy döntött, hogy a zenekar Fischer vezetésével működjön tovább. A távozó Kocsist rövidesen kinevezték a Magyar Állami Hangversenyzenekar vezető karmesterévé. Kocsis karmesterként nem vívott ki magának zongorázásához hasonló nemzetközi sikereket, vendégkarmesterként külföldre csak szórványos meghívásokat kapott, és nem a legrangosabb zenekarokhoz. Korábban, zongoristaként, a Philips exkluzív művésze volt, karmesterként nem volt külföldi lemezszerződése. Úgy tűnik, hogy életében és pályáján új korszak kezdődött, a hazai zenei élet vezéregyénisége lett Nemzeti Filharmonikusoknak átkeresztelt zenekara élén. A két vezető közötti igazi feszültségek akkor kezdődtek, amikor Kocsis zenekara Rockenbauer Zoltán minisztersége idején hatalmas állami segítséget kapott és a két zenekar támogatottsága aránytalanná vált. A két zenekar különböző funkciót tölt be. A BFZ-t, amely magánalapítványként működik, ma a világ 10-12 legjobb zenekara közé sorolják, a világ legjelentősebb koncerttermeiben és fesztiváljain lép fel. A többi zenekarnál jelentősen drágább jegyárai mellett is teltházas, két-háromszor megismételt hazai koncertjein elsősorban nemzetközi karmestereket, szólistákat mutat be, lemezeit külföldi lemeztársaságokkal készíti. Tulajdonképpen a BFZ koncertsorozata a nemzetközi zenei élet élvonalának budapesti fóruma lett. Az NFZ a régi állami intézmények hagyománya szerint az állam protokoll zenekara, amely szoros szálakkal kötődik a hazai szakmához, zenetudósokhoz, szólistákhoz, lemeztársaságokhoz, a szakmai szövetségekhez, amelyekben az NFZ igazgatója számos funkciót tölt be. A két vezető közötti vita zenekaraik támogatásáról szól. Kocsis szerint a Nemzeti Filharmonikusok kiemelt támogatást érdemelnek, mert ők az ?ország első számú zenekara?. A kiemelt támogatás több módon nyilvánul meg: a jelenleg 1,63 milliárd forintos alaptámogatásban, a Művészetek Palotájában élvezett kivételezett helyzetben (az NFZ használja az épület két emeletét, lemezfelvételeit ingyen készítheti, miközben a többi zenekar napi többszázezer forintos bért fizet a teremért), legutóbb a Bartók CD összkiadás állami támogatásában. Kocsis ehhez segítséget kap a hazai szakmától, a különböző szakmai bizottságoktól, amelyek tagjai egyrészt sok szálon kapcsolódnak a hazai intézményrendszerhez, köztük az NFZ-hez, másrészt kivételes képességű zenészként tisztelik Kocsis Zoltánt, akit a hazai zenei élet vezetőjének tartanak. Fischer nem vitatja Kocsis kiváló képességeit, viszont szerinte semmi nem indokolja a kivételezést, amely a BFZ-t újra és újra nehéz helyzetbe hozza. Véleménye szerint az állami szerveknek függetlenedniük kellene a szakmai tanácsadó bizottságoktól és normatív, az eredményességtől és hatékonyságtól függő támogatási rendszereket bevezetniük. Nem vitás, hogy ha az állami kultúrpolitika valóban az eredményességhez kötné a támogatást, a BFZ hatalmas fölénye nyilvánvalóvá válna. Fischer zenekara ugyanis sokkal több jegyet ad el, budapesti koncertjeit két-háromszor megismétli, míg Kocsis zenekara műsorait többnyire csak egyszer játssza el. A BFZ külföldi meghívásai, bevételei is jóval meghaladják az NFZ külföldi kimutatható eredményeit. Az NFZ színvonalának javulásáról, amelyet Kocsis nevéhez kötnek, sokat írnak a hazai szakma képviselői, viszont a közönség a jegyeladásokban mérhető érdeklődése és a külföldi meghívások azt bizonyítják, hogy a Kocsis vezette NFZ nem lépett jelentősen előre elődjéhez, a Ferencsik által vezetett ÁHZ-hoz képest. A nemzetközi zenei élet egyértelműen a Fesztiválzenekart tekinti Magyarország legjobb zenekarának. A két zeneigazgató megítélése is alapvetően különbözik belföldön, illetve külföldön. A hazai szakma Kocsist tartja kimagasló képességű muzsikusnak, a nemzetközi zenei világ viszont Fischert látja annak, ő az a magyar karmester, akit rendszeresen visszahívnak az olyan meghatározó szimfonikus zenekarokhoz, mint a New York-i, vagy a Berlini Filharmonikusok. A vita lényege tehát az a kérdés, mi döntse el a zenekarok támogatásának helyes mértékét, jó-rossz tradíciók és a szakma által sugallt szempontok, vagy a mérhető nemzetközi és közönségsiker. Kocsis zenekara intenzíven lobbizik a kivételezett állami pozícióért. Úgy érzi, a ?nemzeti intézmény? az ÁHZ-tól örökölt státusza feljogosítja erre. Ezt a törekvést támogatják a zenei szakma tekintélyes személyiségei is. Az aránytalanságot fokozó döntések után Fischer viszont kénytelen újra és újra tiltakozni, mert ezek veszélyeztetik a BFZ kivívott eredményeit. Zenekaráért felelősséget érző vezetőként ezt akkor is vállalja, ha a médiában sokszor félreértik, veszekedésként, féltékenységként interpretálják. Bár Fischer zenekarát három éve a főváros mellett az állam is támogatja, az NFZ ma is a BFZ 795 milliós közpénz-támogatásának kétszeresét, 1,63 milliárd forintot kap, ami nem indokolható azzal, hogy az NFZ mellett énekkar is működik, hiszen egy énekkar költségei jóval alacsonyabbak. A nagyobb támogatást élvező NFZ olcsóbb jegyeket árul, olcsóbban vállalhat turnékat, lemezfelvételeket. A konfliktus mindaddig fenn fog maradni, amíg az állami szervek a hazai hagyományoknak megfelelően a szakma tanácsai alapján döntenek és nem állnak át normatív rendszerre. Az eredményességhez kötött támogatási rendszer gondolatát a hazai szakmai szervezetek sem támogatják, ezért alakul ki gyakori vita Fischer Iván és a magyar zenei szövetségek vezetői között is. Élet és Irodalom, 2006. augusztus 4.
