A zenészcsaládból származó, 33 éves Botos Robi húszévesen jött Kanadába és Torontóban telepedett le. Pályájának döntő lökést adott, hogy ? több más versenygyőzelme és díja mellett ? első lett a Montreux-i Jazzfesztivál tehetségkutatóján, és a jutalomkoncerten Oscar Peterson előtt léphetett fel. Peterson bőgősét, Dave Youngot akkor már jól ismerte, azóta is sokat játszanak együtt, és a bemutatás után Botos bejáratos lett az idős, betegségéből felépült mesterhez. Állandó triójával és sok más formációban közreműködőként Botos keresett, sőt élvonalbeli résztvevője a torontói jazzéletnek, számtalan sztárral dolgozott már együtt. Utolsó lemezén Shorter egyik híres számát is feldolgozta (Footprints), és található rajta főhajtás Peterson emléke előtt is (Emmanuel). A nagy távolság miatt Edmontonba, vagy az úgynevezett prérin és az ország nyugati partján más városba csak ritkán jut el. Ez most különleges alkalommal sikerült, amit Botos is méltatott a színpadról, amikor köszöntötte a közönséget.
Botos saját együttesében általában Darvas Gyula, egy régebben bevándorolt magyar bőgőzik és az öccse, Ferenc dobol, de az Edmontoni Jazzfesztiválra nem velük jött, hanem Mike Downes bőgőssel, az egyik torontói jazztanszék vezető tanárával és a fiatal, eredetileg vancouveri, de immár szintén torontói Morgan Childs dobossal.
Botos nem formabontó zenész, stílusát a mainstream stílusvilága határozza meg, egyéni hangját leginkább a mély érzelmi töltetet kifejező zenei eszközökben lehet tetten érni. Peterson hatása sem nyilvánvaló nála, de a figyelmes hallgató ritmikai és szerkezeti elemeket egyaránt találhat, amelyek a néhai mesterre jellemzőek voltak. Az előzenekari koncert természetesen nem engedte meg, hogy a fiatal magyar származású zongorista (így is konferálták be) teljes eszköztárát megmutassa, de a közel háromnegyed órában is meggyőző volt, főleg azért, mert Botos témái hamar célba érnek. Elhangzott a Place to place című darabja, ami a romák vándorlásából merített inspirációt, valamint a roma holokausztról szóló, A People Uncounted című dokumentumfilmhez írt zenéjének főcímtémája is. A koncert fogadtatása alapján Botost biztosan újra meghívják a fesztiválra, vagy a város nemzetközi hírű jazzklubjába.
A
Wayne Shorter kvartett sokaknak adott már örökké felejthetetlen koncertélményt. A szaxofonos akárhol, akármilyen zenekarban fordult meg az utóbbi bő ötven évben, mindig korszakalkotó, előremutató és nagy hatású dolgok történtek a zenében.
Coltrane nyomdokain indult, először Art Blakey hívta meg, de még zöldfülűként Miles Davishez csatlakozva, valamint első szerzői, Blue Note-os lemezeit kiadva, majd Joe Zawinullal a Weather Report élén, állandóan újat keresve, sosem a babérjain megpihenve óriási tekintélyre és népszerűségre tett szert pályatársai és a közönség körében egyaránt. Szerzeményeinek hosszú sora rég tananyag lett (Infant Eyes, Nefertiti, Speak No Evil, stb.). Jellemző, bár életrajzának ritkábban hivatkozott részéhez tartozik, hogy a Steely Dan, a Rolling Stones, a Portishead, Carlos Santana és sokan mások hívták közreműködőnek a jazzvilágon kívülről is, együttműködése Joni Mitchellel különleges helyet foglal el mindkettejük pályáján.
Tizenegy éve vezeti azt a kvartettet Danilo Perez zongoristával, John Patittucci bőgőssel és Brian Blade dobossal, amely sokak szerint felülmúlhatatlan a maga nemében. A már Magyarországon is többször hatalmas sikerrel szerepelt kvartett zenei alapállása mind Shorter személyiségéből, mind a posztmodern felfogásból levezethető: a szaxofonos a három zseniális, fiatalabb zenésszel körülvéve csak reflektál, megjegyzéseket tesz, (már) nem akar teljes narratívákat felvázolni. Akár régi, klasszikus számait játsszák, akár szabadon improvizálnak, a tagok egymásra reagálnak, hozzátesznek a másik hangjaihoz, leginkább ellenpontot adnak hozzá, de ritka az olyan zenei rész, amikor a hagyományos szaxofonos kvartettre jellemző tempós lüktetés szól.
Az edmontoni koncert a MÜPA nagyterméhez hasonlítható pompás, modern hangversenyteremben, a Winspear Centerben úgy kezdődött, hogy a négy muzsikus sokáig csak bújócskázott. Talán túlságosan is óvatosan közelítettek a zenéhez, amelyben számukra a pillanatnyi inspiráció a legfontosabb, és a kiszámíthatatlanság a legszebb rendező elv, de az első negyedóra a várakozás jegyében telt, a zene nem izzott fel. Shorter, aki augusztusban lesz 79, nem csak a reflexivitása miatt, hanem előadóként is kifejezetten törékeny benyomást keltett. Ebben a részben nem is a szaxofon, hanem a zongora tartotta össze a zenekart, amely persze ehhez hozzá van szokva. Shorter zenekar-vezetési módszereiben nyilván sokat tanult Davistől, aki főleg idősebb korában híres volt arról, hogy néhány zenei impulzussal hagyta magára fiatal társait, hogy kedvük szerint alakítsák a zene egész folyamát, nem csak az improvizációkat. Perez viszont a tőle megszokotthoz képest inkább a kortárs harmóniák felé vitte el az összhangzást, a tizenkétfokúság inkább volt meghatározó a Puerto Rico-i játékára, mint a latin ritmusok. Persze, ez a stílusváltás is nyilván Shorteré, aki jelenleg egy nagyobb szimfonikus művön dolgozik, amelyeket kvartettje és szólisták közreműködésével tervez előadni. A kvartett azért persze hű maradt ismert jellegzetességeihez, a töredezettség mögül elő-előtörő, felívelő dallamokhoz, vagy legalább szekvenciális lépésekhez, meg a Weather Report óta híres fényes, dúr és bővített akkordokhoz. A második részben a folyamatosabb ritmusokkal az első rész miatt kicsit megijedt közönséget is fellelkesítették, Shorter hosszabb futamai főleg szopránszaxofonon bontakoztak ki, bár a tenort is ugyanannyit használta.
Az ijedtség leginkább az ismeretlennek szólt, pedig a fesztiválközönség döntő része tudta, hogy a Shorter-kvartett soha nem adja fel a ?tiszta? improvizáció elvét, persze bizonyos keretek között. De a közönség nem tudott olyan mértékben ?felkészülni? a koncertre, mint az kívánatos lett volna. Sajnos Shorterék mindeddig összesen három lemezt adtak ki ebben a felállásban, az utolsót is már hét éve, ezért azután sem a szaxofonos újabb témái, sem a régiekhez fűzött, mindig erősen áttételes megjegyzései sem elég ismertek. Így sokkal nehezebb az elmélyült befogadás. Shorter a lemeziparral sem kötött kompromisszumot: miután a Verve nem kínált számára megfelelő feltételeket, nem adott ki újabb lemezt, csak turnézott. A jó hír az, hogy a zenekarvezető már aláírta új szerződését a Blue Note-tal, és híres műhelyéből remélhetőleg még idén megjelenik új anyag. Addig a jazztörténetnek ezt a fontos korszakát, amelyet ez a kvartett írt, a közönség vagy koncerten, vagy a majd idővel biztosan kiadásra kerülő koncertfelvételekből ismerheti csak meg. De az információhiány mindenesetre nehezítette a zene befogadását, hiszen ez nem elsőre, teljes mélységében felfogható zene. Azért persze így is óriási ováció fogadta őket, és a bő egyórás koncert után is csak ráadással engedte el őket a közönség.
