?Liszt, az ember, és a liszti zene sokéves tanulmányozása alapján, valamint a kor tüzetes zenetörténeti vizsgálata után arra a meggyőződésre jutottam, hogy a romantika századának központi figurája (Berlioz és Wagner figyelembevételével is) Liszt volt? ? olvassuk Alan Walker Liszt-életrajzának előszavában. Liszt, korának ünnepelt, körülrajongott művésze rögtönzéseivel, bravúros játékával, merész zeneszerzői újításaival ?egy évszázad kapuját ki tudja nyitni, nem a megérkezés harmóniájára számít... hanem az új évszázadra, melyet megszületni segít, s mely az ő művét teljessé teszi? ? írja Szabolcsi Bence. A Liszt-játékok első és harmadik tétele zongoraversenyekről szól: nem versenyművekről, hanem versenyző zongoristákról. Először a hírnév felé már elindult tehetségek ülnek a hangszer mellé: Elmar Gaszanov, az idei Budapesti Liszt-Bartók Zongoraverseny első helyezettje, majd a még középiskolás Balázs János, a Pécsi Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny győztese. Megszólal majd több virtuozitást próbára tévő etűd (köztük a közismert La Campanella), egy magyar rapszódia és az egyik Mefisztó-keringő, és a kortárs Schumann két kompozíciója is. Második tételként a muzeális értékű gépzongora ?lép színre?. A mechanikus szerkezet az elektromos hangrögzítést megelőző kor hangfelvételeivel, nem is zenetörténeti, hanem zenetörténelmi csemegékkel kínálja meg a Fesztivál Színház közönségét. Majd ismét az ifjú muzsikusoké a szó, illetve a zongora. A XIX. század közepének hat leghíresebb zongoristáját invitálták egy előkelő párizsi szalonba, hogy ugyanarra a témára virtuóz darabot rögtönözni, hogy az egybegyűlt vájtfülű publikum eldönthesse: ki a legelső a legjobbak között? Hivatalos volt természetesen Liszt és örök riválisa, Thalberg. Meghívták az etűdjeiről ismert Czernyt és az akkor már imádott Chopin. A sors szeszélyei folytán azonban végül Liszt írta meg az eredeti ötlet alapján Hexaméron-variációknak nevezett sorozatot, amit hat tehetséges zeneakadémista szólaltat meg a hangverseny befejező részében.
