Élt egyszer Itália földjén egy zeneszerző. Nagy urakat szolgált, korának megbecsült alkotójaként tisztelték. A Mediciek, Gonzagák, Esték és a lengyel király udvari zeneszerzőjeként olyan zenéket vetett papírra, amelyek é(r)des harmóniáikkal, merész dallamfordulataikkal még ma is hajmeresztőek. Tisztelte a szót: a verssorok lejtését, hangsúlyát követte hangjaival, ugyanakkor a szavak jelentését, a metaforákat szuggesztív képszerűséggel ábrázolta. Azonban teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok, jöttek újabb avantgárd alkotók, születtek újabb nagyszerű muzsikák, az ő művészetéről pedig szép lassan megfeledkezett a rest utókor.
