Talán a szómágia teszi, de valahányszor pikniket tervez az ember, majdnem biztos, hogy az időjárás ? főleg így májusban ? igyekszik keresztbe tenni a lelkes szabadba vágyóknak. Nem volt ez másképp a Lengyel Intézet és a gödöllői Fryderyk Chopin Zeneiskola által közösen szervezett Chopin-piknikkel sem: a Lengyel Intézet elől induló, érdeklődőkkel megtelt különbusz ablakát Gödöllő határában méretes esőcseppek kezdték el áztatni. Mintha ők is csak a 17 órai kezdésre vártak volna: olyan pontossággal érkeztek meg a tett színhelyére. A gödöllői zeneiskola vadregényes, buja növényzettől övezett udvarán megérkezésünkkor már jó pár néző várakozik, a rendezvény szabadtéri megvalósulása pedig az egybegyűltek növekvő számával fordítottan arányosan válik egyre bizonytalanabbá.
A kezdeti szendvicsezés-üdítőzés ? ennyit a piknikről ? kedélyes hangulatát rövidesen a várakozás türelmetlensége váltja fel: míg a művészek próbálnak dűlőre jutni az előadások kinti avagy benti megvalósítása ügyében, mi, nézők magunkat önállósítva a nagyterem soraiban helyezkedünk el, biztos, ami biztos. A színpadon álló zongora szinte kínálkozik egy spontán koncertre: ?Addig zongorázhatna valaki halkan egy kis Chopint!? ? vetik fel többen, majd miután egyik tanítványát hiába kéri egy etüd eljátszására, az iskola tanárnője maga ül le a hangszerhez. (A tanítványról gyerekkori önmagam jut eszembe: korábban ugyanis próbálkoztam a zongorázással, és feltehetően bennem is megállt volna az ütő, ha a tanárom arra kér, hogy spontánul rögtönözzek pár Chopin-darabot az egybegyűlteknek.) A tanárnő koncertje végül meghozza gyümölcsét: a dúr-hangnem előcsalogatni látszik a Napot. Még szerencse, hogy az előadók épp ekkorra döntöttek úgy, hogy bent tartják meg műsorukat.
Végül az eredeti forgatókönyv diadalmaskodik: a zeneiskola falának tövében Márkos Albert egyedi csellójátéka Pozsár Máté hasonlóan kísérletező jellegű zongoraszólamával egészül ki, míg kettejük muzsikájára a nedves fűben, sárban Gemza Péter táncos improvizál. A természeti környezet nem csak a felettük terebélyesedő fa és a színpad elmosódó határai miatt szerencsés, hanem amiatt is, mert így a fák lombja közt és a háztetőn teli torokból trillázó rigók, csivitelő fecskék is hozzátehetik a magukét a produkcióhoz. Helyenként valóban az az érzése támad az embernek, hogy a madarak tudatosan fújják a dallam egy adott pontján egymás után többször is ugyanazt ? ők így reagálnak Chopinre és a hallottakra. (Egy lengyel illetőségű kutya hasonló módon végig ?kommentálja? az eseményeket ? hiába, ő is a busszal érkezett művelődni.) Az erre az alkalomra összeállt trió előadása még mutat némi érezhető rokonságot a zeneszerző-zongorista világával, ami az ezt követő Artus Színház produkciójáról már kevésbé mondható el.
Előadásuk nem annyira ?a Chopinhez való viszony megfogalmazása? (amit a szervezők egyébként hangsúlyoztak), sokkal inkább egy kaotikus, közhelyektől sem mentes jelenetsorozat, amelyben olyan mondatok sorjáznak, mint például: ?rend a lelke mindennek, kivéve, amikor nem?. A sokszor egy diáknapi műsorra hasonlító produkciót egy-egy ötlettel azért sikerül helyenként feldobni, a nagy százalékban az idősebb korosztályból kikerülő közönség pedig a gyerekekhez hasonlóan, hangosan kommentálja a látottakat.
Chopin itt tulajdonképpen díszletként volt jelen, amennyiben a ?83-ban az iskola udvarára került, hányatott sorsú Chopin-szobor annak tekinthető. Margó Edének a ?20-as évek végén készült alkotása a zongorázó Chopint egy zenei extázisban felolvadó pár társaságában ábrázolja, ami annak idején meglehetősen nagy felháborodást keltett ? ezért az elmúlt évtizedek során többnyire ide-oda ?tologatták?, míg végül a gödöllői zeneiskola udvarán találta meg a helyét. Meglepetésemre a társulat nem használta ki a kínálkozó szobrot ? de nem is annyira a zeneszerző munkásságára reflektált. A hazaúton egy idegenvezető hölgy megjegyezte: reméli, legközelebb komolyzenei koncert is lesz ? hiszen mégiscsak a Chopin-bicentenárium volt az apropó.
