A látvány olyan sokkolóan jó, hogy egy ideig Verdi zenéje sem jut el az agyamig, mintha nem is ugyanabban az intézményben lennék - pontosabban a kamaraszínházában -, ahol pár nappal azelőtt már-már fizikai fájdalmat okozott a színpadon összehordott tárgyak díszletnek bélyegzett zagyvasága. Az Otello színpadképe viszont a legjobb operaházak nívóját csalta Szegedre. Az építmény valójában puritán, esze ágában sincs imitálnia Velencét, a kikötőt vagy a palotát, mégis maximálisan láttatja ezeket, pedig egy főleg vasvázakból épített U alaprajzú emelvény alkotja az alapokat. Csakhogy a szerkezetnek - a forgószínpad jóvoltából - mindegyik oldala más miliőt sugall, s amitől igazán grandiózussá válik, az a magasból alázúduló fehér szalagok tömegének köszönhető, amibe nemcsak el, de belőle elő is lehet tűnni, s ami nemcsak intim teret nyit, de titkot és álmokat is sejtet.
Azt a rejtélyt azonban aligha lehet megfejteni, miképpen élhet át elementáris erejű viharélményt a zsöllyében kuksoló néző a reflektorok villódzása által, kicsivel később miért van meggyőződve arról, hogy az a pár függőleges vascső a lagúna korlátja, s hogyan hiheti, hogy az egyforma ruhába öltöztetett kórus által ellepett színpad valójában egy tarkán nyüzsgő talján kikötő?
Anger Ferenc, a velencei egyetem végzős rendezőhallgatója maga válogatta munkatársait: díszlettervezőnek Szendrényi Évát, jelmezmegálmodónak Papp Janót, világosítónak Bányai Tamást hívta egy csapatba, a diplomamunkaként színpadra állított Otello azonban a színházzal hozott közös döntés eredménye.
- Vajon mit láthatnánk most, ha a saját választása jut érvényre? - kérdezem a szünetben a próbát végig a díszpáholyból figyelő rendezőt. - S miért egy fiatal pályakezdő munkájában lép magyar operaszínpadra José Cura?
- Ha az én elképzelésem vált volna valóra, akkor most Britten Kis kéményseprő című művének főpróbáján ülnénk a kisszínházban, mert úgy gondoltam, hogy elsőként gyerekoperát rendeznék. Két évig tartó egyeztetés eredménye ez a bemutató, a színház és José Cura közötti tárgyalások pedig a tenor 2001-es, a Szabadtéri Színpadon való szereplése óta húzódnak. A két ügy körülbelül egy időben jutott nyugvópontra, és Verdi operájában találkozott. - mondja a rendező.
A helyi sajtó már megszellőztette, hogy a premieren Anger Ferenc olaszországi tanárai is jelen lesznek, ám ez még nem biztos, mivel osztályfőnökének, Walter Le Molinak is éppen ebben az időben van premierje Torinóban.
- Izgul? - teszem még fel a nem túl eredeti kérdést,
- Csak mint a beteg operáció előtt - válaszolja mosolyogva, de az asszisztense már hívja is, így búcsúzunk.
Ezen az estén az énekesek többsége még kíméli a torkát, szinte csak a Desdemonát éneklő Wittinger Gertrúd ajándékozza meg erősen csengő hanggal a potyázó nézőket. Hiába, az operának speciális törvényei vannak, teljes élmény csak a játszási napokon várható. A két felvonás között még van idő megbeszélni a fotóssal az illusztrációt - nem biztat azzal, hogy a képek visszaadják a színpadkép virtuozitását -, majd a karmester intésére elkezdődik a második felvonás.
