A kritikus John Ephland az 1934-ben alapított, tekintélyes magazin idén februári számában egyharmad kolumnás kritikát szentelt a lemeznek, amit négy csillagra értékelt. Ennél ugyan van magasabb elismerés, a négy és fél és az öt csillag, de ez utóbbiak olyan ritkák, mint a fehér holló, és szinte kizárt, hogy egy Kelet-Európából beküldött, nem rendszeresen turnézó zenekar magánkiadásban megjelent lemezére ilyet adjanak. Amint arra Turi Gábor emlékeztetett a múlt hónap végén a Magyar Nemzet című lapban, azért fordult már elő az utóbbi időben ilyesmi, Oláh Kálmán és a Budapest Jazz Orchestra első közös lemeze (Hungaroton) is megkapta a magazintól a ritka, négy csillagos elismerést.
Ephlandnak az jut eszébe a lemezt hallgatva, hogy Hendrix zenéje szinte arra született, hogy jazzesen feldolgozzák, és dicséri, hogy bátran és zeneileg értőn nyúltak hozzá a Hendrix-témákhoz. Halper játékát a francia csillagéhoz, Jean Paul Bourelly-éhoz hasonlítja, és a Voodoo Chile energiáinak újraélését hallja benne. Helyeslően idézi Halper szavait, miszerint hidat akartak verni Hendrix, a magyar romák által játszott jazz és a cigányzene között, és ezt különösen a híres Purple Haze-ben látja megvalósulni. Kitér a jól sikerült Orszáczky-hommage-ra is. Tüzesnek és lélekkel telinek jellemzi Lukács Miklós játékát. Kőszegiről megjegyzi, hogy ízig-vérig jazzes dobolása alapvetően eltér Hendrix dobosaitól, Breckerről pedig úgy tartja, hogy a trombitán is vissza tudta adni a Hendrix-számok dallamvilágát.
