Zeneszerzőként Ellington több mint kétezer dalt szerzett, például a Take the A-Train, az It Don't Mean a Thing (If It Ain't Got That Swing), Mood Indigo, In a Sentimental Mood című sztenderdeket és a hosszabb lélegzetű szvitjeit, mint a Brown, and Beige, Liberian Suite, az Afro-Eurasian Eclipse és kései korszakában a Sacred Concert néven bemutatott műveket. A világhír felé vezető útra akkor lépett rá viosszavonhatatlanul, amikor a húszas évek közepén, Washintonból New Yorkba települve megkapta az áhított szerződést, hogy az övé legyen a házigazda nagyzenekar az akkori éjszakai élet fellegvárában, a Cotton Clubban. Miután a jungle stílussal úttörő hangszereléseket vitt keresztül a szving stílusban, ennek legismertebb példája a Caravan című sztenderd, a harmincas években latin-amerikai zenei elemek és a jazz fúziójával is kísérletezett. A zenekar fokozatosan alakította ki azt a stílust, amelyet később róla neveztek el - mutatott rá Jazzportrék című könyvében Kerekes György. Ennek fontos eleme volt, hogy Ellington mindig a legkreatívabb szólistákat szerződtette, és attól kezdve rájuk gondolva, személyükre szabva komponált, hangszerelt és osztotta ki a szólókat.
1939-ben Billy Strayhorn csatlakozott a zenekarhoz és elkezdődött közös zeneszerzői munkájuk, mely egészen Strayhorn 1967-es haláláig tartott. Sok emlékezetes szerzeményük között a Sophisticated Lady az egyik leghíresebb. Ez később egy zenés színpadi összeállítás címadó darabja lett a Broadway-n, amelyben betétdalként szinte az összes híres slágerét játszotta az Ellington zenekar. A harmincas években a zenekar fergeteges sikert aratott nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is. A sztenderdek közül sokszor olyan számokat is Ellingtonnak tulajdonít a kolletktív emlékezet, amelyek kisebb részben viselik az ő keze nyomát, mint másokét, leginkább Stayhornét. A társszerzők, Mills, Strayhorn és mások persze tudták, hogy ha Ellington nem teszi hozzá azt az utolsó simítást, és azt a varázslatos érintést, akkor nem biztos, hogy szerzeményükből siker lesz. Mivel Strayhorn is zongorista volt, ezért - a zenekarvezető hangszerén - kevésbé volt látható, kevésbé lett ismert, mint amennyire fontos szerep jutott neki a zenei irányításban.
Duke halála után egyetlen fia, Mercer Ellington, aki apja idejében a zenekar pénzügyi menedzsere és trombitása is volt, vette át a zenekar vezetését. Amikor 1996-ban Mercer eltávozott az élők sorából, saját fiára, Paul Ellingtonra hagyta örökül a karmesteri pálcát. Az unoka még az első időben nagyon fiatal volt, ezért az elején a Duke Ellington által egyenesen a főiskoláról a zenekarba elhívott szólista, Barrie Lee Hall, az idén januárban elhunyt csodálatos trombitás segített neki vezetni a zenekart.
Duke Ellington Orchestra
2011. április 5. 20:00 Budapest Congress & World Trade Center
