Egy kis ünnepi zene

Az est során a hét zenészből kevés maradt végig ugyanannál a hangszernél, és a már-már standardnak számító ének-dob, ének-lant (Simone Sorini), ének-hárfa (Patrizia Bovi) kombináció mellett volt olyan, aki két furulyán játszott vagy dobolt és furulyázott egyszerre (Goffredo Degli Esposti). Megtudtam, hogy a viola nem csupán egy virág, és egy nő neve lehet, hanem egy hangszeré is, méghozzá egy nagyon szép, a hegedűvel rokonságban álló zeneszerszámé. Életemben most először találkoztam pszaltériummal, ami pedig (ha jól sikerült beazonosítanom - ez a különleges hangszerek egész arzenálját látva nem volt csekély feladat) leginkább egy citerára emlékeztet, melyet a cimbalom ütőihez hasonlatos eszközökkel kell megszólaltatni. (A definíciók mentesek minden tudományos-szakmai háttértől, csupán tapasztalati alapokon nyugszanak.)

A zenekar jól megszerkesztett programmal érkezett: a koncertet négy nagyobb lélegzetvételű szakaszra osztották - spanyol, francia, itáliai és ünnepi zenére -, hangszerelés szempontjából azonban beszélhetnénk két részről is: a capella (kíséret nélküli) és hangszerkísérettel előadott dalokról, amelyek folyamatosan váltakozva szerepeltek a produkcióban.

A művek szerzői között ugyanúgy találunk ismeretlent, mint neves itáliai táncmestert (Domenico da Piacenza, Guglielmo Ebreo da Pesaro) - tőlük kétféle reneszánsz tánc, a bassadanzát (vonuló tánc) és a ballót (több részből álló tánckompozíció) hallhattuk, de szerepelt a repertoárban Johannes Cornago, a korabeli spanyol zene egyik legrangosabb képviselőjének egy vokális és egy hangszeres szerzeménye is.

Azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a dalok, bármily szépen és korhűen szóltak, kissé üresen hatottak az Olasz Intézet koncerttermében tánc és lakoma nélkül - hiába, mindent mégsem lehet egyszerre. De annak ellenére, hogy a kamarazenéléshez túl nagy volt a tér és, hogy sokkal inkább el tudtam volna képzelni a roskadásig megrakott asztalok mellett csemegézve, vagy időnként, ha kedvet kapunk hozzá, táncra perdülve ezt a koncertet, a Micrologus szimpatikus társaság, és tudják, mi a kamarazene lényege: együtt, egymásra figyelve, élvezettel muzsikálni. Mindezen tulajdonságok pedig leglátványosabban az egyetlen női tag, Patrizia Bovi személyiségében érhetők tetten: első perctől látszik, hogy itt ő a lendület, a vidámság, a középpont, a "mamma". Az ő hangja vezet, a többi inkább alátámaszt, ő engedi el magát leginkább a színpadon, és - nem utolsó sorban - ő mosolyog a legtöbbet.

Az utolsó résznél - az ünnepi zenénél - olyan érzésem támad, mintha az Aragóniaiak udvarából hirtelen kikerülnénk az utcára, ahol élet van, vásár, mulatság, tábortűz és zene mindenütt. De így pottyant ki bennünket a Micrologus is a hétköznapokba: a másfél órára királyivá varázsolt udvar népe lassan visszatalál valódi önmagához - kezdetét veszi a tolongás a ruhatár előtt. Én pedig megköszönöm nekik, hogy - mindenféle földi hívság, tánc és lakoma nélkül, csak úgy, képzeletben - erre a másfél órára udvarhölggyé változhattam.