 |
'És nemzetközivééé lesz/ holnapra a világ", zengte a régi nóta. Hát a zenei életben ez az egy biztosan valóra vált, mégha nem is úgy, ahogy a lelkes dalolók annak idején képzelték. A ma 24 éves Kozsukin (maradok ennél a formánál, mert a Fidelióban közölt interjú is így írja) azért ment annak idején (évtizede) a spanyol fővárosba, hogy ott az orosz Baskirovnál (Bashkirovnál? - már megint baj van a helyesírással) tanulhasson. Kamarazene-órákra Gulyás Mártához járt, a mesterkurzust Kocsis Zoltánnál végezte - ugyancsak a Szófia királynőről (aki mellesleg görög származású) elnevezett iskolában. Aztán egy Leeds-i versenyen harmadik díjat nyert, Brüsszelben meg elsőt. Nem számolom, hányadik európai országnál tartok már. De felesleges is, mert ő maga - az interjú tanusága szerint - nem kósza világpolgárnak, hanem változtalanul és kizárólag orosz művésznek vallja magát. Büszke erre.
Van miért. Hogy mi lehet a titka az orosz előadóművészetnek, azt nem tudom. Felteszem: jól szervezett az alsófokú zeneoktatás és még mindig nagy a presztízse a muzsikus-pályának. Emellett van miből válogatni, hisz sokan vannak (annyian, mint... de félre az olcsó szellemeskedéssel). Ami tény: évről évre tűnnek fel a nemzetközi porondon kiváló orosz tehetségek. Múltkorában rábukkantam egy internetes honlapra, amely a zenei versenyekről adott összefoglalót. Elborzasztóan sok versenyről. S szinte mindegyiken orosz győzött, vagy kapott második-harmadik díjat. A tökéletes technika náluk természetes. Kozsukinnál mindez csodálatosan színgazdag billentéssel és a zenei idő iránti különleges érzékkel párosul. Meg egyfajta alázattal. Külseje a lányos copffal kétségkívül extravagáns. Játéka viszont a legkevésbé sem az. Nincs felesleges pátosz, színpadiasság, siker-hajhászat. Semmi, ami cirkuszi, hatásvadász volna. Feladat van, amit teljes erőbedobással és hittel végez el. Méghozzá óriási, embert próbáló feladat. Mert Prokofjev II. zongoraveresenye alaposan feladja a leckét. Nem is szokták sűrűn műsorra tűzni. Nem hálás kompozíció. Jóval kevesebb benne a fanyar, csípős szellemesség, a csillogó játékosság, mint a komponista más versenyműveiben. Ugyanakkor rengeteg hangot kell eljátszani. A zongora-faktúra szinte Rachmanyinovra emlékeztet - csak hiányoznak a szívdöglesztően nagy melódiák, a busongó mollok. (Rachmanyinov és Prokofjev - soha nem gondoltam volna korábban, hogy egy mondatban írom le a két nevet). Nagy, felejthetetlen ajándékot kapott a budapesti közönség azzal, hogy ezt a remekművet ilyen előadásban hallhatta. Hálásak lehetünk e minden bizonnyal káprázatos karrier előtt álló fiatalembernek. No, és Kocsis Zoltánnak. Kozsukint ugyanis ő hívta meg Budapestre - kifejezetten erre a produkcióra.
A cseppet sem népszerű és szinte ismeretlen zongorakoncert után igazán népszerű és közismert darab szólalt meg a második félidőben: Csajkovszkij VI. szimfóniája. Számos rossz emlékem kötődik ehhez a 'Patetikus"-nak nevezett kompozícióhoz. Sok karmester nem tud ellenállni a csábításnak és eltúlozza a pátoszt, amitől valahogy nyúlóssá, ragadóssá, dagályossá válnak a dallamok (az ötödikben mindig a diadalt teszik kellemetlenül harsánnyá, ebben a sziruppal bánnak bőkezűen). Mindezen előzmények után számomra reveláció volt a mostani előadás. Kocsis az egész művet könnyedebbre, karcsúbbra vette (helyenként, gyanítom gyorsabbra is, bár ezt nem tudtam kontrollálni). S mit tesz Isten, kiderült, hogy ez egy klasszikusan arányos, áttetsző szerkezetű, végtelenül finom, mély érzelmekben ugyan gazdag, de nem szentimentális muzsika, teli páratlan ötlettel (gondoljunk csak az 5-ös lüktetésű második tételre). Úgy mondják, a záró lassútételben Csajkovszkij az élettől való búcsúját fogalmazta hangokká. Ez a búcsú azonban akkor igazán megrendítő, ha nincs benne zokogó önsajnálat. Volt valamikor egy svéd film Picasso életéről. Úgy láttatta a halált, hogy Picasso átment a falon. Fogta magát, nekiindult és eltűnt. Jó, tudom, Picasso és Csajkovszkij élete, sorsa, művészi habitusa közt nehéz hasonlóságot látni. A nagy művész halála - a mi számunkra - mégis ilyen. Csajkovszkij zenéjében egyszercsak megszólal a tamtam (nota bene a kompozíció hangszerelése is megérne egy tanulmányt) mindannyian érezzük, ez a vég. Ami hátra van, lebegés, átlényegülés. Nem a művész szomorúsága többé - hanem a miénk, hogy itt maradtunk nélküle.
Egy szó, mint száz: csodálatos este volt november 26-án a Művészetek Palotájában.
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
2010. november 26. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Gyenyisz Kozsukin (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán
Prokofjev: II. zongoraverseny, g-moll, op. 16
Csajkovszkij: VI., h-moll "Patetikus" szimfónia, op. 74
