Érdekes volt szembesülni azzal, hogy bizony, kevesebbet tudunk szomszédaink jazzéletéről, az ott élő zenészekről, mint, mondjuk amerikai kollégáikról. Valamivel talán jobban jelen vannak a magyar jazz képviselői Ausztriában, mint amennyi osztrák jazz-zenésszel találkozhatunk hazánk klubjaiban, fesztiválok színpadain. Pedig nincs túlreprezentálva a magyar jazz sem a Lajtán túl. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy legtöbbet eddig a Matthias Rüegg alapította Vienna Art Orchestra-ról hallottam, ami Ausztia egyik legismertebb jazz zenekara. Az este első fellépői is ebből az 'alomból" származnak, mindketten tagjai voltak a nemrég megszűnt VAO-nak, bár a duó mindkét tagja régebben került ki az együttesből. Georg Breinschmid bőgős vonózását és Thomas Gansch klasszikus trombita interpretációt hallva azonnal egyértelmű, hogy klasszikus zenészként kezdték pályafutásukat, ami az egyik forrása lehet briliáns technikai felkészültségüknek. Humorral átszőtt produkciójuk nem nélkülözte az eklektikát, a bebop-tól a Radetzki Marsig, a bluestól a Beatles-ig. Széles, műfaji korlátokat nem ismerő repertoárjukban egymást érték a meglepő hangulatváltások. Néha súrolta a jó ízlés határát a szórakoztatást célul kitűző produkció, de bravúros kötéltáncuk mégis belül maradt azon a bizonyos határon. A közönség nem hogy nem háborodott fel free jazz paródiájukat vagy közbeszólásaikat hallva, éppenhogy láthatóan élvezte az egyórás műsort.
Sajnos ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam a második zenekar jóval cizelláltabb műsora alatt. A közönséget bizony megtizedelte a kortárs zenébe hajló Jazzwerkstatt Wien New Ensemble. A 2004-ben fiatalokból összeállt csapat tagjai nem először léptek a BJC színpadára, hiszen tavaly is felléptek az Osztrák Jazz Napon ennek a laza csoportosulásnak egy másik felállásában. A zenekar tagjai egyaránt használnak akusztikus és elektromos hangszereket saját kompozícióik megszólaltatásához. Ez a zenekar is nélkülözte a dobot, ami itt nagy jelentőséggel bírt és egyértelműen tudatos döntés volt a darabok harmóniai komplexitásának hangsúlyozása érdekében. Itt is érezhető volt, hogy Bécs még mindig a klasszikus zene fellegvára. A művek kivétel nélkül több tételes klasszikus formák voltak, ami minden bizonnyal izgalmasabb, mint a jazzt jellemző formai megoldások általában, ám e felépítések egyáltalán nem kedveznek az improvizációnak. Nehezen is találták meg a hangszeres szólók helyét és az amúgy izgalmas elektromos effektek el-elnyomták a fúvósokat, amikor nem együtt játszották a megírt részeket. A második szvit Peter Rom szerzeménye volt, aki szintén járt már nálunk tavaly, akkor saját triójával. Számomra nagyon meglepő volt, hogy a saját, közel húszperces művében nem hagyott helyet a gitárszólónak. Igazából csak abból derült ki, milyen jól kezeli a hangszerét, ahogy kísérte a többieket.
A jazz műfajának a spontán rögtönzés nem a része, hanem az eredője, így főleg egy koncertszituációban csalódást okoz ennek a hiánya. A jelenlévőket kárpótolhatta az a kiérlelt és izgalmas megszólalás, ami a Jazzwerkstatt sajátja. Annak ellenére, hogy a BJC valóban jó helyszín, zenéjük talán könnyebben talált volna utat magának a hazai közönség szívéhez egy koncertterem falai között.
Utolsóként állt színpadra a Manndorff Trió. Andy Manndorf gitáros több alkalommal is járt már hazánkban. Erre az estére két fiatal zenész, Lukas Kranzelbinder bőgős és Michael Prowaznik dobos társaságában érkezett, akiket nem lehet eléggé dicsérni. Játékuk nem csupán tökéletes, de nagyon előremutató is volt. Hallhattuk mind azt a poliritmikus játékot, ami napjaink élvonalbeli jazz zenéjét jellemzi, miközben nem váltak az amerikai ritmusszekciók epigonjává. Mi magyarok hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy annyi nálunk a fiatal tehetség, mint sehol a világon. Nos, az osztrákoknak nem kell a szomszédba menni, ha friss tehetségeket keresnek. Egyenrangú partnerként kísérték Manndorffot, aki hangszerének mestere. Érdekes figura, első ránézésre kiöregedett rockernek gondolnánk répanadrágját elnézve, de az első hang megszólalása után azonnal eloszlik ez a prekoncepciónk. Játéka - és sokszor mimikája is - engem Gadó Gáborra emlékeztetett, de John Abercrombie korai korszaka és Allan Holdsworth stílusa is felfedezhető játékában. Lenyűgöző technikával kezeli hangszerét, az elektromos gitárt, amit a megszokottól eltérően nem pengetővel, hanem ujjai segítségével szólaltat meg. Teszi mindezt úgy, hogy a megszólalás leginkább a '70-es évek rock ikonjainak hangzásához áll a legközelebb. Igen jó választás volt Eichinger Tibor gitárost vendégül hívni a trióhoz, közös örömzenélésük zárta a második Osztrák Jazz Nap programját.
A jövőt illetően bizalomra ad okot, hogy igen sok szponzor állt be az este mögé, köszönhetően valószínűleg a rendezőség jó munkájának és az osztrák bankok, biztosítók és vendéglátóhelyek szemléletének a kultúrafinanszírozást illetően. Én Wolfgang Muthspiel gitárost nem csak Ausztria, hanem a világ egyik kiemelkedő jazz gitárosának is tartom, aki legalábbis tudtommal, bármilyen hihetetlen is, nem lépett még fel hazánkban. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki örömmel venné az ő meghívását a jövőben. Tekintve a mostani humorban, kreativitásban és kiemelkedő egyéni teljesítményekben bővelkedő estét, nagy várakozásokkal tekinthetünk a következő évi koncertek elé. Az igazán csodálatos azonban, és ebben a tekintetben igen nagy lépés az lenne, ha természetessé, sőt mindennapossá válna a két ország jazz-zenészeinek együttműködése.
