Az eseménysor centruma, a Művelődési Központ épp a fesztivál ideje alatt várja idevágó fotókiállítással a látogatókat a második emeleti tágas termekben. Garas Kálmán évtizedek óta fotózza a város, a megye zenei eseményeit. Visszatekintő kiállítása valóságos zenei kor- és körkép az elmúlt évtizedekről. Impozáns a fekete-fehér, meglehetősen nagyméretű képek sora, és mint mindig, most is megállapítottam, hogy igazán éppen a fekete-fehér fotók ütnek. A visszatekintés 1972-ben indul, ez a legkorábbi kép, azaz 35 évvel kell visszagondolnunk az időben. És persze máig haladhatunk a fotók során. Az első terem zömmel éppen a Bartók Fesztiválokból ad ízelítőt, valóban tettenért pillanatok sora ez, úgy őrzi az emlékeket, mint borostyán a növényi, állati lenyomatokat. John Cage, Kurtág György, az Amadinda, Jeney Zoltán, Perényi Miklós tanít, magyaráz, játszik egy-egy remekül elkapott mozdulattal, feszült figyelemmel. A képek az arcokra koncentrálnak, nem kompozíciós bravúrokkal, hanem dokumentáló szándékkal hozzák közel az alkotó művészt. Annál feltűnőbb egy-egy térben nyitottabb kép, mint például az, amelyen Sebestyén Ernő üldögél egy halom üres széksorral a háta mögött. A második termet két hatalmas nagyítás uralja: Weöres Sándor és Nagy László arcmása. Ez a kollekció a portréké, a magyar kultúra nagyjaié, míg a harmadik teremben egy-egy alkotógárda köszön vissza, mint amilyen a Capella Savaria és vendégművészei: a valamikori állandó vendégkarmester Nic McGegan itt még szívfájdítóan fiatalon, de itt van a már szinte tagnak számító Zádori Mária portréja, Paul Esswood angol kontratenoré, és csöndesen mosolyog ránk gyakori partnerük, Gregor József is. Nincs művészkedés ezeken a képeken, nincs rafinált elrendezés, sem különleges optika, torzított látásmód, mégis szuggesztívek, mert amilyen áhítattal figyel a zenész a muzsikára, úgy figyel a fotós, Garas Kálmán a művészre. Célja az, ami a borostyáné: elraktározni, eltenni, megőrizni, aztán visszanézni. És persze szívet fájdítani: annyi a halott a képeken Ferencsik Jánostól Fischer Annie-ig.
A zeneszerzés, karmester-, ének-, brácsa-, trombita-, zongorakurzusok egyszerre zajlanak, választani kell. Tihanyi László ensemble vezénylést tanít a Bartók Béla Zeneiskolában. Rengeteg hallgató, profi zenekar, hatalmas kották, amelyek inkább hasonlítanak kisvonatokkal ötvözött grafikonokra, mint hagyományos kottákra. Itt kortárs zenét vezényel a mai két áldozat, egy japán és egy olasz fiú. És itt nem babra megy a próbálkozás: nem saját hangját vagy hangszerét nyüvi a kísérletező diák, hanem egy egész zenekart, és lévén Ligeti György versenyművéről szó, minden ismétlés újabb és újabb erőpróba a zenészeknek. A hegedűsöknél alig-alig kerül elő a vonó, ujjaikkal pengetik a pizzicatókat, látom, sajog is már az első hegedűs keze, rázogatja a szünetekben. Legjobban a csellista járt, ő golyóstollal pengeti a húrokat. A trombitások szinte levegőt sem tudnak venni, a nagybőgősnek olyan, szédítő futamsorai vannak, hogy még maga a zenekar is hitetlenül bámulja. Úgy vélték, könnyű a karmester dolga? Hát eleve sem az, na de kortárs daraboknál... Az egyik résznél az együttes kisebb csoportokban legalább háromféle ritmusban játszik. Tihanyi magyaráz: "Te itt nem vagy más, mint egy élő metronóm, csak a ritmust mutatod a basszusnak. A metronóm pedig egykarú, azaz a másik karodat ne használd. Ha igen, azzal plusz információt adsz, hát így gondolkodj." És a japán meg az olasz fiú próbál így gondolkodni, az olasznak rándul azért a bal karja, a zenészek újra meg újra pengetnek, fújnak, ütnek türelmesen, a hallgatóság lapoz, figyel, egy fiú hanyatt dőlve alszik, neki mára elég volt. Ha kacérkodtam volna eddig a gondolattal, hogy vezénylésre adom a fejem, hát most akkor is letettem volna róla. Kutya nehéz munka.
