A jazz világában a folyamatos szakmai kapcsolat az akadémikus zenével természetes, és ez a legkülönbözőbb formákban jelenik meg, olykor csak színfoltokként egy-egy ismert darab feldolgozásaként, a big band apparátusának alkalmi kiterjesztésében a szimfonikus hangzás felé inkább háttérfestő, kísérő jelleggel. Létezik néhány muzsikus, akik mindkét diszciplínában működnek, mint Gershwin vagy Benny Goodman. Ahogy a stíluskorszakok követik egymást, a jazz zenei szerkezete egyre komplexebb, és újabb klasszicizáló törekvések mutatkoznak. Impresszionisztikus, későromantikus hatások hallhatók Duke Ellington majd Stan Kenton, Gil Evans és mások hangszereléseiben, nagyobb formátumú, olykor több tételes kompozícióiban. Előtérbe kerülnek a jazzben egyáltalán nem, vagy csak váltóhangszerként előforduló fuvolák, klarinétok, oboák, kürtök, tubák, a hangzástér kitágul, finomabban árnyalódik. John Lewis, a Modern Jazz Quartet, Gunther Schuller kitalálják a Third Stream gyűjtő megnevezést arra az eklektikus működésre, melyben a műzene legkülönbözőbb korszakainak stílusjegyeit ötvöző műveket átszövi a jazz lüktetése, és a két zenei világra jellemző apparátusok, előadásmód keverten de mégis a művek folyamatában elkülönülten jelennek meg. Kívülről nézvést többnyire egy olyan szimbiózis benyomását keltheti, melyben a résztvevők élesen kijelölik egymás határait. Az egyik szemlélőnek az egész nem elég jazzes, a másiknak túlságosan is az.
Ami a hazai viszonyokat illeti, a két szekértábor a mai napig kölcsönös ellenérzéseket táplálva méregeti egymást, még akkor is, ha mindkét oldalon szép számmal vannak a másiknak is hívei, és a mezsgyén - például a Müpában - néha nagyszerű hibrid produkciók születnek. A Zeneakadémiába a jazzt sokáig be sem engedték, mert ott hangerősítés szóba sem jöhetett. A jazzisták viszont úton-útfélen hangoztatták, hogy a klasszikus zenészekben nincs egy csöpp szving sem, valamint képtelenek a jazz frazírozás lekottázhatatlan momentumait produkálni. Mindennek ellenére számos nagyszerű közös mű született kezdve a 60-as, 70-es évek filmzenéitől - főleg Gonda János és Vukán György tollából, akik sok más crossover produktumot is jegyeznek - egészen a jelen írás apropóját képező opusokig. Itt kérek elnézést mindazoktól, akik itt egy hosszú listán szerepelhetnének, lévén hogy a magyar zenei szintér szereplői igen sértődékenyek.
Fekete-Kovács Kornélt, mint maga elmeséli, a gondviselés véletlenek sorozatával juttatta el oda, hogy létrehozza a bevezetőben leírt programot, és az azt megelőzőeket, és remélhetőleg az ezután következőket. Bár ösztönösen mindig zenész akart lenni, lehetett volna műszaki értelmiségi. Véletlen adta a trombitát kezébe, véletlen hozta össze a jazzel. Mivel minden zene érdekelte, és tehetsége intelligenciával, nyitottsággal párosult, az már nem véletlen, hogy eddigi pályafutása szinte az összes nálunk létező zenélési terepet bejárja. Ezek után már evidencia, hogy integráló művész lett. Bár már 17 évesen elkezdett komponálni, jazzpályája elején valamilyen megmagyarázhatatlan okból élesen elkülönítette az improvizációt és a kompozíciót, annak ellenére hogy úgy tartja, az improvizáció a komponálás egy speciális formája, mikor is az embernek sokkal rövidebb idő áll rendelkezésére, mint mikor leül a papír mellé.
Fekete-Kovács 2000-től kezdett jazz big band és szimfonikus zenekar számára komponálni és főleg hangszerelni. 2007-re már annyi kész anyaga volt, hogy úgy gondolta, ebből egy önálló programot kellene létrehozni. Mikor elkezdett az anyaghoz szimfonikus zenekart keresni, ismét egy véletlen hozta össze a Pannon Filharmonikusokkal, és 2008 áprilisában megvalósult az első ilyen koncert Pécsett. Továbbfejlesztve a projektet a pécsi előadás műsorának mintegy 25 százalékából kiindulva készül el a 2010-ben megjelent lemez (Integro/Grandeur BMC CD 177) illetve néhány további kiegészítéssel együtt hangzik el az aktuális hangverseny a Művészetek Palotájában. Még a 2008-as koncert előtt kapott felkérést a Magyar Jazzművészek Társaságától egy kompozícióra a Jazz az Operában című program részeként, melyet már a későbbi koncertek és a lemez nyitányául koncepcionált.
Először csak a szimfonikus zenekar van színpadon. A vonósok pianója indít, de ebben a dinamikai tartományban szokatlanul szonórusan, majd rendkívül fegyelmezett dramaturgiával bemutatásra kerül Fekete Kovács Kornél kompozitórikus és hangszerelési arzenálja, tökéletes konzisztenciában bemutatván egy tudatos, magabiztos elegáns egyéniséget, engedvén felismerni az inspirációs forrásokat: neoklasszikusok, Bartók, Sztravinszkij, Prokofjev, Sosztakovics, Gershwin, Richard Strauss, Dohnányi és nem utolsósorban a szimfonikus megszólalásban is kivehetően Gil Evans pasztelljei, melyen mint szőnyegen sétál be a szóló trombitás vizuálisan is impozáns hatást keltve.
Kornél azt nyilatkozta, hogy meglepő módon nem szereti a trombitát, főleg ahogy a jazzben általában megszólal. A szárnykürtöt részesíti előnyben, annak visszafogott, bársonyos megszólalását. Nos ezúttal a trombitahang is ilyen volt, ha nem látom, szárnykürtnek hittem volna. Ez a belépő szóló leginkább a Gil Evans Orchestra előtt fújó Miles Davisre (mint Kornél elárulta, a legnagyobb példaképre) emlékeztet, aki ezen alkalmakkor szárnykürtön játszott. A frazírozás is az eddig általam hallottnál kisimultabb, mellőzvén a bop-os pattogást, kihegyezett hangsúlyokat. Ez a mentalitás jellemzi egyébként Kornél hangszereléseit is pasztell, olykor sötétbe hajló árnyalatokkal. A drámai hatást nem dinamikai ugrásokkal, hanem a felrakások tónusváltásaival éri el, melyek nem próbálnak behízelgően beszippantani, de valamilyen fegyelmezett boldogságérzetet árasztanak. Ez az a szabadság, mely maga választja azt a rendet, ami képes a zene bármely nekem tetsző szegmensét egy konzisztens egésszé összefűzni. Ez nem az avantgarde szabadsága, amely nem feltétlenül elitélendően gátlástalanul egymásra dobál mindent, ami eszébe jut.
1999-ből származik a koncert anyagának legkorábbi darabja, melyet a Blacksmith Workshop együttes lemezére (BMC CD 026) írt, 2008-ban újrahangszerelt, és melyben megjelenik a kvintett többi tagja. A továbbiakban egyértelművé válik, hogy ez egy jazzkoncert, és Fekete-Kovács Kornél továbbra is minden ízében jazzmuzsikus, aki képes a zenetörténet sok különböző, örök értékét Händeltől a mainstream jazzig ismerős és mégis új, őt identifikáló köntösben felvonultatni. A legizgalmasabb élmény volt végigkövetni, hogy a két akusztikailag annyira különböző egység a mainstream jazz kvintett (két fúvós és ritmusszekció) és a tradicionális szimfonikus zenekar hogyan tud egységes egésszé összefonódni. Itt jelentkezett az egyetlen probléma: az elektronikusan erősített jazzegyüttes és a natúr szimfonikus megszólalás egyesítése a hangzástérben. Kornél elmondása szerint gondos előkészítés eredményeképpen a színpadon a közreműködők számára minden tökéletesnek bizonyult. Úgy tűnik, örök probléma marad, hogy ez nem volt maradéktalanul megoldott a nézőtéren, de hangsúlyoznom kell, hogy ez nem kisebbítette az összélményt.
Mohai András a dobnál fantasztikus ízléssel és érzékkel teljesítette feladatát. Játékának minden apró rezdülését tökéletesen lehetett érzékelni, anélkül hogy egy pillanatig is tolakodó lett volna. Soós Márton bőgőzése esett leginkább áldozatul a felmerült technikai problémáknak. Jelenlétét az első részben a látvány alapján lelki füleinkkel érzékeltük, de örültünk, hogy volt egy nagyszerű szólója. Szakcsi Lakatos Róbert a tőle megszokott magas színvonalon zongorázott. Fantasztikus volt Händel Messiásának feldolgozása a keze alatt. Szólói, kadenciái igen változatosak, ha kell romantikusan cizelláltak, máskor jazzesebben kemény billentésűek.
A sztárvendégként bemutatott Rick Margitza véletlenül került a programba. A kvintett állandó szaxofonosa, Bolla Gábor volt a nagy létszámú apparátus egyetlen tagja, aki nem tudta egyeztetni az időpontot. Fekete-Kovács Margitzát a keresgélés során korábbi sztár partnerei javaslatára hívta meg. Az előző napi, pécsi összpróbán mindent azonnal hibátlanul játszott, és a koncerten hírnevéhez méltó élmény volt hallani.
Örömmel hallottam, hogy Kornél főleg ebben a szellemben szeretne tovább munkálkodni. Jó lenne ha tervei megvalósulhatnának, és zenéjét amit mi hallhattunk, megismerné az egész világ.
