| ''A hangok ömlenek a zongorából, mint illatos teából száll a gőz" /József Attila/ Beethoven Vihar szonátájának kezdő hangjai úgy szólaltak meg a fiatal muzsikus ujjai alól, mintha abban a pillanatban születtek volna. A távoli messzeségből indultak, és a semmiből közeledtek felénk. A vadonatúj stan way zongora meleg, búgó hangjai lassan betöltötték a termet, s a tökéletes akusztika eljuttatta a legtávolabbi sorokba is Érdi Tamás pompás zongorajátékát. |
 |
| 2005. február 11-i koncert DVD borítója |
| Most, karácsonyi szólókoncertjén, csupán egy magányos zongora volt a társa, de erről a hangszerről hamarosan kiderült, hogy a kapcsolat tökéletes közöttük. Érdi Tamás mégsem volt egyedül. Mintha évek óta ezen a hangszeren gyakorolt volna reggeltől estig. ''A hangok ömlenek a zongorából, mint illatos teából száll a gőz'' ezek József Attila sorai, de ez jutott eszembe, a Pathetique szonáta második tétele alatt. Felejthetetlen volt a hangok sokszinűsége, amit elővarázsolt hosszú, pókszerű ujjaival. A szünet után, ahogy a zongorához ült, azon tűnődtem, gondolom nem egyedül a zsúfolásig megtelt Palotában, hogy ez a nádszál vékony fiatalember, hogy fog megbirkózni a zongorairodalom egyik legnehezebb darabjával, Liszt h-moll szonátájával. Ráadásul még lázas is, ahogy ismerősei a szünetben suttogták. A kezdő hangok itt is a semmiből indultak, majd hirtelen dübörögni kezdtek, aztán újra ellágyultak, de nem akárhogyan A teremben megállt a levegő.Érezni lehetett, ahogy a szonáta lassú, meditativ áramlása elnémitja a közönséget, mintha köhögni is felejtenének az emberek S ezekben a pillanatokban megtörtént a csoda. Azon tűnődtem, vajon a gyors, vad futamokkal, vagy az ilyen hihetetlenül sok szinű finomságokkal nehezebb megküzdenie egy zongoristának? Mindenesetre ezen az estén Érdi Tamásnak mindegyik sikerült. A közönség szünni nem akaró vastapssal honorálta fantasztikus teljesitményét. S a mosolygó, felszabadult arc kedvesen hajolt a közönség, majd kisérője felé, akinek tapintatos, kedves lénye már a koncert elején feltűnt, amikor Tamást a zongorához vezette. Most mintha közvetitené az eseményeket, sustorogva az orgonaülés felé forditja, aztán rövid szünet után elegánsan ismét a zongorához vezeti. Ez a lány, Szép Fruzsina, mintha világ életében azt tanulta volna, hogyan kell a vakokkal bánni. Tamás ismét zongorázik. Liszt Desz -dúr Consolationja. Nem hiszem, hogy ezt a darabot el lehet szebben játszani! De ezzel nem vagyok egyedül. A vastaps ereje újabb ráadást kiván. Liszt 6. Rapszódiája következik - fordul a közönség felé a zongorista, s ekkor a kapcsolat már a párbeszéd szintjén működik, felzúg a tömeg, újabb tapssal köszönti a kövekező szám bejelentését s a tetőpont itt következik be. A rapszódia minden fájdalmát halljuk, hihetetlen finomságokkal társitva. A tökéletes záró futamsorozat aztán hangos üdvrivalgásra ragadtatja a a majd másfélezer embert. Amikor Érdi Tamás boldog, mosolygós tekintetére gondolok, akaratlanul is felötlik bennem, hogy az emberi bátorságnak és lelkierőnek nincs határa. A lehetetlen pedig, mint mindnyájan tapasztaltuk, legyőzhető. Érdi Tamás, jövő karácsonykor visszavárunk! |
