A szakmai kerekasztalon azt tanácsolta az egyik pozsonyi klub vezetője, hogy a fiatal magyar muzsikusok találjanak ki valamit, amitől az ő produkciójuk más lesz, mint a többi, amitől felfigyelnek a fesztiválok és klubok szervezői, annyira, hogy meg is hívják őket. Ha szívemre teszem a kezemet, akkor nem tudok olyat mondani a tizennyolc végighallgatott együttesből, aki Lukacka úr lapidáris kívánalmának biztosan megfelelne. De az a kevés magyar szakmabeli, aki végigülte a három délutánt, mégsem távozott csalódottan: a tehetség most is megmutatkozott. Márpedig ez az elsődleges, anélkül hiába "találják ki" magukat a fiatal együttesek, a jazz nem hangoskodó vagy a feltűnősködést kereső műfaj, ahol komoly művészi tartalom nélkül meg lehetne maradni a pályán.
Eleve nehéz eldönteni, hogy ki számít fiatal jazz-zenésznek azon az alapon, hogy ki milyen próbát állt már ki, és mit tett már le az asztalra. Például az esti főprogramban teljes joggal - mellesleg amerikai sztárral - szerepeltetett Transform kvintett négy tagja Gereben Zita együttesét alkotja, akik délután léptek fel. Ha nagyon erőltetné az ember valami ilyen határvonal meghúzását, akkor kegyetlenül kettévágná az egyik legjobb produkciót: Pece Balázs trombitás zenekarvezető az innenső, a vele egyidős, de már nemzetközileg is tapasztalt Bolla Gábor, meg a jóval idősebb Jeszenszky György a túlsó oldalra kellene, hogy álljon, hogy a vendégként hozzájuk csatlakozott Oláh Tzumó Árpádot már ne is említsük.
Bolla, aki már Showcase-en, nemzetközi fesztiválokon egyaránt "nagyszínpados" Rafael Márió zongorista együttesében is helyet kapott, sőt fel is dobta a kvartett játékát, de a trombitás Pece Balázzsal - aki szárnykürtön még nem annyira biztos - jobban megtalálta a hangot. Rafael tehetsége nagy tüzet tud gyújtani, csak még meg kell tanulnia, hogy a felpörgetett szóló szédületéből vissza is találjon. Érettebb, nagy dolgokra hivatott tehetség Balogh Roland gitáros, aki tavaly megnyerte hangszerének versenyét a Montreux-i Jazzfesztiválon. Junior világbajnok tehát, elképesztő virtuozitással. Zenekara, a Finucci kvartett 30-40 évvel ezelőtti stílusban van igazán otthon, pörgős, derűs, országúti autózáshoz való zene, abból a felfogásból, amelyet például a Yellowjackets is képviselt annak idején.
Az első napon hallottak közül rajtuk kívül csak egy együttes indult el már azon az úton, hogy megtalálja saját hangját: Ávéd János és Csongrádi Gábor gitáros kvartettje, akik gondolkodnak, mielőtt beszámolnának. Sajnos, néha kicsit az a benyomásom volt, hogy gondolataik zene közben is lekötik őket, de valójában bensőséges felfogású, Csongrádi harmonizálásában mélyenszántó számokat hallottunk, hozzá Ávéd a cool stílus legszebb erényeit csillogtatta. Gayer Mátyás volt valószínűleg a legfiatalabb zenekarvezető ezen a Showcase-en, a zongorista egyelőre halasztja Berklee-ösztöndíját, előbb jöjjön az érettségi. Megilletődött volt egy kicsit, de az volt sokkal tapasztaltabb, már diplomázó társa, Borbély Miklós szaxofonos is. Gayer például Bollához hasonlítható óriási ígéret. Balkeze csodálatosan ontja és uralja a bonyolult és gyors harmóniameneteket. Elegancia, a nagy íveket átfogó képesség, komplex zenei alapállás jellemzi a fiatalember muzikalitását.
Eredetiségben kiemelkedett a mezőnyből Mózes Tamara és Horváth Dániel duója: a zongorista-énekesnő azt a fajta amerikai sanzon- vagy előadói iskolát hozta teljes természetességgel, amellyel Magyarországon tudomásom szerint senki sem próbálkozott még. Pedig ez is fontos része a jazzklub-kultúrának, és ma is tovább él a singer-songwriter hagyományban. Tamara hangja sok mindenre képes, a blues érzés végig ott motoszkál benne, de zongorajátéka kevésbé jazzes. Annál inkább a hangja, mint amikor csak dobkísérettel adott elő egy teljesen egyéni és lenyűgöző Blue Monk-letétet. A Willow... című standard ugyancsak frappáns feldolgozásában majdnem sikerült egyesítenie a két "vonalat", ha trióban vagy kvartettben lép fel, ez biztos magától megoldódik.
Három énekesnő szerepelt a már valamennyire ismertek közül saját együttessel: Kazai Ágnes, Szolnoki Dóra és Gereben Zita. Sajnos a Zászlóterem elnevezésű lépcsős folyosó énekes produkciókra nem igazán alkalmas, igaz, az üvegterem meg nagyon merev, rettenetes belmagasságukban elillan a jazz izgalma. Kazaiék kiérlelt produkciója is megszenvedte ezt, mert nem hangszeres vagy énekes bravúrokra, hanem főleg hangulatfestésre, alaposan megírt szövegekkel gondolatébresztésre törekszik, és már eljutott az önironikus kifejezésig is. Rengeteget fejlődött egy év alatt Szolnoki, aki új, saját szerzeményekkel jelentkezett, tavalyhoz képest majdnem teljesen kicserélődött zenekarral, akikkel már nem igyekszik az éneket a zenekarba olvasztani. Gereben Zita egy számot mutatott saját anyagából (Lost Faith), melyet idén tervez lemezen is kiadni, de a standardekben is nagyon magas színvonalat hozott, és prozódiája is közel van a tökéleteshez - ez egyébként neuralgikus pont énekeseinknél. Két jazz tanszéki hallgató, Karosi Júlia és Maros Zsófia is letették névjegyüket, előbbi az árnyalt, átgondolt, pianót is vállaló, ízléses előadással, utóbbi óriási, szenzuális orgánumával, már most is pompás hajlításaival aratott sikert.
