Igazuk volt. Dohnányi műve ahhoz hosszú, hogy feledhessük, mennyire üres, klisészerű ? még a zárótétel (szokásos) tánca se hozza a jópofa felszabadultságot, amit pl. a Ruralia Hungaricából kedvelhet, aki szereti a műfajt. És mielőtt az előadásban keresnénk az okot, meg kell említenem: a zenekar már itt is remekül szólt. Nem csak az angolkürt édesbús hangja gyönyörködtetett, hanem a tuttik tömött, mégis kiegyensúlyozott hangzása is. És a jókora lendület, mely aztán az egész koncertre jellemző maradt. Kocsis talán még önmagához képest is vehemens napot foghatott ki, és ennek mi, hallgatók csak örülhettünk. Bartók 2. zongoraversenye talán a legkevésbé versenyműszerű e három közül (?...nem zenekarral kísért zongorára, hanem zongorára és zenekarra írtam; szólistának és együttesnek teljesen egyenrangú szerepet szántam? ? írja Bartók az 1-2. zongoraversenyről). A zenekarnak az első és második tételben egy-egy része szólal meg, az egésze csak a harmadik tételben. A zongora legalább annyira a zenekar része (hol dallam-, hol ütőhangszer), mint szólóhangszer. Ha valaki tehát úgy érzi, Ránki Dezső nem hallatszott eléggé, se őt, se a zenekart ne hibáztassa ? Bartók intenciója valósult meg. Kocsis és Ránki mindvégig jól láthatóan figyelt egymásra, közös produkciójuk igazi együttműködés volt. Kiemelendő, hogy a zenekari fortissimók nem hosszas őrjöngésként, hanem csúcspontra futtatott építkezésként hatottak (sokszor a csúcspont után a visszavonulást is megélhettük; ritka erény!) ?, ettől még világosabbá vált a mű tengelyesen szimmetrikus szerkezete, kiviláglottak a tételek közötti tematikus összefüggések ? rendkívül analitikus felfogásban hallhattuk a az attacca előadott három tételt, mely így igazi mű-egésszé állt össze, az említett lendületet megtartva. Nehéz egy-egy részletet kiemelni, talán a második tétel varázslatos kezdése, a scherzo utáni visszatérés, vagy ? másrészt ? a tételek befejezése nyújtotta a legnagyobb élményt. Ránki Dezső nagyszerűen, felszabadultan zongorázott szinte végig, csak a harmadik tétel elején vált játéka darabossá, de a tétel hátralévő részében ismét rendkívüli muzikalitása tért vissza. A zenekar nagyon szépen szólt, s bár el tudok képzelni ennél szublimáltabb előadást is, nem baj, ha olykor nem csak a szikár, hanem az életigenlő, helyenként játékos, finom humorú Bartókot is megismerhetjük. Szünet után következett Schubert Nagy C-dúr szimfóniája, melyet mostanában 8.-ként emlegetnek, az egy évtizeddel ezelőtti 9. és a kettővel ezelőtti 7. helyett. Holott a szimfóniák számozása nem olyan, mint a világranglista, hogy csúszkálni lehetne rajta, s lassan le kéne szokni az örökös átszámozásról. Mozart pl. hatvan szimfóniát írt, vagy ha másképp tetszik, mondjuk tizenhármat (tudom, most önkényes voltam). Ezek közül az utolsó a konszenzusos szerint a 41., viszont nincs 37., az ugyanis mindössze bevezetés M. Haydn egyik szimfóniájához. Ettől még az egész világ tudja, hogy a 36. szimfónia a Linzi, a 38. pedig a Prágai, csak mi, magyarok nem. Hasonlóképp: kinek jut eszébe átszámozni Mendelssohn szimfóniáit? Összesen 18-at írt, ezek közül az úgynevezett Első a tizennegyedik; a számozott szimfóniák időbeli sorrendje pedig 1.-5.-4.-2.-3., ahogy minden épeszű zenehallgató hallja is. Nem örülnék, ha holnap valaki hirtelen elkezdené leötödikezni a Skótot, 3.-nak (vagy 16.-nak!) nevezve az Olaszt. Nem egyszer tapasztaltam, hogy a lemezvásárló nem vette meg a Nagy C-dúr szimfóniát, mely a lemezen más számot viselt, mint a koncerten. Azt meg ne várja senki, hogy a nagyközönség megtanulja a teljes Deutsch-jegyzéket addig is, míg valaki ki nem süti, hogy ez is elavult, és nem ír helyette még hosszabbat és tudományosabbat. Maradjunk tehát annyiban, hogy Schubert 7. szimfóniáját hallhatta a Nagyérdemű. A lassú (és eleinte kissé bizonytalan) bevezetés után kibontakozott az első tétel alapkaraktere, mely az egész szimfóniát jellemezte. És azt kell mondanom: helyes volt a megérzésem, hogy erre a műre voltam a legkíváncsibb, ugyanis ez tért el leginkább a megszokottól: jókedvű, világos, határozott, megállíthatatlan Schubertet ismerhettünk meg hétfő este. Vannak sztereotípiáink, az aszketikus Bartókról, az éhező és tüdőbajos Schubertről, akit még az ág is húz. Ami kissé ellentmond a képnek, melyen inkább egy joviális, kövérkés, mosolygós embert láthatunk, és tudjuk, a tüdőbaj se igazán az, ami. És ellentmond Schubert aszkézise olykor a zenének is. Nem hiszem, hogy néhány mondatban meg lehetne fogalmazni Schubert zenéjének lényegét, szerintem Orbán Ottó verse is egyoldalú. Illetve bizony a halál van Kosztolányi összes versében, novellájában és regényében is, mégis elfogadjuk a rímjátékokat, karcolatokat vagy Esti Kornél tréfáit. És helyes, ha így viszonyulunk Schuberthez is, így megóvjuk magunkat a sztereotípiáktól, Schubert (vagy Bartók) zenéjét meg attól, hogy pusztán muzeális értékké váljék. Schubert zenéje élő, az utolsó befejezett szimfónia (ide értve a Befejezetlent is) igenis hedonista, húsevő zene. Erről győzött meg Kocsis előadása. Más kérdés, hogy mondjuk én a gulyáslevesbe feltétlenül rakok köménymagot és lestyánt, más meg esetleg kockacukrot. Egyikünk lassan, másikunk gyorsan szeret enni (ld. erről és a zenéről Knappertsbusch bon mot-ját), de ezek részletkérdések. Kocsis olvasata, tehát nem érvényteleníti Furtwänglerét, Mengelbergét, Knappertsbusch-ét vagy Böhmét (a drezdait), hogy kedvenc előadásaimat említsem itt, de feltétlenül közelebb áll Toscaniniéhez. A második tételt soha ilyen tempóban nem hallottam, még Toscanininél sem. Ettől talán még kegyetlenebb lett a fortissimo csúcspont, mely után a pizzicato pianissimo döbbenete, illetve a csellók sírása megmutatta, hogy ilyen tempó mellett is van idő igazi érzelmekre, a mű mélysége cseppet sem sikkad el. Nincs olyan szólam, melyet ne lehetne kiemelni, talán a scherzo triójában a klarinét trombitaszerű hangja kevésbé tetszett, mint a többi kitűnő fafúvós, de ez lehet pillanatnyi diszpozíció kérdése (pl. a nádé). Időnként teljesen új színeket kaptunk, pl. a Haydnt idéző dudabasszust az első tételben ? de hosszú lenne sorolni a részleteket. Amikor azt mondanám, a fafúvók voltak a legjobbak (pl. az oboaszóló vagy a belső feleselgetés, az elcsúsztatott hangsúlyok a 3-4. tételben), akkor eszembe jutnak a rezek, aztán a hegedűk, brácsák, a precíz üstdob, és érzem, igazságtalan vagyok, ha bárkit kiemelek. Nem, a zenekar volt jó, egészében, illetve nem jó, hanem nagyszerű. Csak az a kérdés, hogy ha ilyen étvággyal esünk neki a szezonnak, mit kapunk a folytatásban. (2004. szeptember 27. 19.30. Zeneakadémia Nagyterem ? A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; Dohnányi: Szimfonikus percek, op. 36; Bartók: II. zongoraverseny; Schubert: ?Nagy? C-dúr szimfónia, D 944; km.: Ránki Dezső (zongora); vez.: Kocsis Zoltán)
