 |
Az utóbbi időben, különösképpen mióta Rolla János elsősorban művészeti vezetőként tevékenykedik az együttes mellett, a koncertmester posztja pedig némiképp céltalanul köröz a hegedűsök között, sajnos a Liszt Ferenc Kamarazenekar teljesítményén is egyre gyakrabban jelennek meg a bizonytalanság vakfoltjai. Előadásmódjuk nem egyszer sápadtabbnak bizonyul korábbi önmagánál, azt a kissé feszengő érzést ébresztve a közönségben, hogy bár játékuk kidolgozottsága még messziről felismerhető, azért mintha már kopottabb, homályosabb volna, mint fénykorukban. A hangzás még felidézi a régi, sajátosan telt, erőteljes vonósszíneket, de nem olyan élénk, nem olyan áradó és egyenletes, mint volt. Az interpretációk egyedi határozottsága, sem nagyzenekart nem mímelő, sem historikus doktrínáknak megfelelni nem kívánó, öntudatos eleganciája még tartja a régi irányt, de már nem érezni rajta az összefüggő koncepció egységét és magabiztosságát, már sokkal inkább valamiféle rutin eredményének tűnik, mint egyéni művészi elképzelések megvalósulásának. Mindennek óhatatlanul hanyatlás jellege van, és mivel ezt senki nem hangsúlyozza szívesen, a zenekar fellépéseiről szóló írásokban vagy akár csak gondolatban megfogalmazott véleményekben is egyre több az 'igen, de"-összetételű mondat, amelyek kényes óvatossággal igyekeznek elkerülni minden határozottan negatív véleményt, abban bízva, hogy a jóleső benyomások hangsúlyozása hatástalaníthatja őket.
Éppen ezért nem volt egyértelműen felhőtlen élmény az október 29-i koncertjükre való készülődés sem. A kellemetlen sejtéseknek, előre elkészített megbocsátásoknak és háttérben hagyandó, elfelejtendő esetlegességeknek azonban egy csapásra eltűnt minden bázisa, amikor Rolla János - mintegy a környéken ülők előzetes találgatásaira adott válaszként - megjelent a színpadon. Azzal, hogy koncertmesterként helyet foglalt az első hegedű első pultjánál, a zenekar játékába szinte varázsütésre visszaköltözött mindaz a frissesség, lendület és egyedi árnyalat, amelynek hiánya fölött korábban csak komoly önfegyelem árán lehetett elsiklani, sőt még a meglehetősen eklektikus, neoklasszikus szerepjátékokat csokorba fűző műsor tarkaságával kapcsolatos kérdések is derűs érdeklődéssé szelídültek.
Grieg Holberg-szvitje hajlékonyan formált tánctételekkel nyitotta az estét, finoman adagolt északi hangulatokkal és barokk reminiszcenciákkal, amelyek meglepő egyszerűséggel vezettek át Orbán György vonószenekari ciklusának (Búcsú Rasumoffsky gróftól) fanyarabb, könnyedebb zenei emlékképeihez. Orbán meggyőző természetességgel alkotott összefüggő rendszert eklektikusan összeválogatott, száz-kétszáz éves zenei elemekből, egyértelműen tartózkodva attól, hogy stílusának modernségével, naprakészségével, illetve ezeknek a fogalmaknak bármiféle lehetséges jelentéstartalmával kapcsolatos kérdéseket feszegessen kompozíciójában. A mű egyetlen problémáját az okozta, hogy az egyes tételek rendje, egymásra vonatkoztatható összetartozása nem tűnt egészen indokoltnak: az első három tétel pasztellszínű, lebegő, néhol orosz románcokat idézően melankolikus szentimentalizmusa fegyelmezett, zárt, önreflektív formákkal párosulva mintegy kordában tartotta önmagát, a szépen kidolgozott egyensúlyt azonban visszavonhatatlanul felborította a negyedik tétel szilajsága. A dacosan büszke elemekkel mulató tánc mintha elfelejtette volna, hogy előre megválasztott fogalmazásmódjánál fogva jelmezt visel, és azonosult a 'száz tagú cigányzenakar"-szereppel, amelyet egyébként ügyes csattanókra kihegyezve játszott. Ezáltal sajnos elvesztette külső nézőpontját, és kilépett a szerkezet keretei közül. Bár ráadásnak nagyszerű volt (a koncert végén Rolláék éltek is az általa kínált lehetőséggel), a darabhoz nem illett. Olyan volt, mintha Orbán, miután felvázolta műve koordináta rendszerét, hogy a kompozíció szerkezetét statikailag biztosítsa és a hallgatóknak a tájékozódás lehetőségét nyújtsa, a negyedik tételben egyszerűen otthagyta volna az általa megteremtett alapokat, hogy egy másik kompozíció formai-tematikus lehetőségeinek vázlatszerű lehetőségei között kalandozzon. Az arányérzékükben megcsalt hallgatók annak rendje és módja szerint el is veszítették a fonalat, lelkes tapsban törve ki a bravúros befejezés után, jelezve, hogy egy újabb tétellel ugyan vissza lehet térni az alkotás korábbi erővonalaihoz, de az azok szükségszerűségébe vetett hit egy efféle kilengés után többé nem tartható. Szerencsére mindez múló és alapvetően szórakoztató formátlanságnak bizonyult csupán, amelyet szépen elsimított Fenyő László Farkas Ferenc Concerto all'anticájában arisztokratikusan elegáns, Csajovszkij Pezzo capricciosójában fergetegesen virtuóz produkciója (jóllehet a ráadásként adott Caccini-átirat ízléstelenül érzelmes vibrátóiról és glissandóiról boldogan lemondtunk volna), hogy aztán Dvořák E-dúr szerenádjának a klasszikus formákkal fenntartott problémamentes viszonya keretezze a programot.
Ezen az estén Rolla János tényleges vezetése mellett az együttes visszatalált régi önmagához, a hanyatlás gyanújának árnyékát átmeneti állapottá, az elkerülhetetlen vezetői váltással együtt járó, leküzdendő nehézséggé halványítva. Az Olasz Intézet nagytermében mindenkit az a megnyugtató érzés töltött el, hogy amíg Rolla jelen van, a Liszt Ferenc Kamarazenekart kisebb bonyodalmak megviselhetik ugyan, de komoly veszély nem fenyegeti, az 'igen, de"-szerkezetet pedig jobb elfelejteni, hogy újra csak a lelkes helyeslés uralkodjon a zenekar játékáról megfogalmazott véleményekben. Így voltaképpen egyetlen bizonytalan pont maradt, nevezetesen, hogy ha egyszer Rolla János valóban visszavonul, milyen irányt vesz majd az együttes története nélküle. És azért ez mégiscsak egy megkerülhetetlen 'de".
2010. október 29. 19:30 - Olasz Kultúrintézet
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Km.: Fenyő László (gordonka)
Műv. vez.: Rolla János
Grieg: Holberg-szvit
Orbán György: Búcsú Rasumoffsky gróftól
Farkas Ferenc: Concerto all'Antica
Csajkovszkij: Pezzo capriccioso
Dvorák: E-dúr szerenád, op. 22
