Első utam az iwiw Világzenei Nagyszínpadhoz vezetett. A japán Gocoo-t a műsorfüzet napjaink egyik "legütősebb" ütőegyütteseként aposztrofálja, aki ünnepélyes és felkavaró nyitást ígér. Közönségük óriási, délután fél hatra mindenki transzba esik az ősi dobok elementáris erejű hangzásától, a japán lányok szamuráj-szerű, mégis lenge öltözékétől, és az energiától, életkedvtől, amely teljesen szokatlan és eltérő attól, ami eszünkbe jut, ha valaki fiatal japán lányokat emleget. Semmi szemérmesség, mindegyikük a látvány és a show részeként dobálja a haját - persze zenére, és hajszálpontosan egyszerre. Itt minden egyszerre van, mégis, az "egy"-et néha olyan ügyesen eldugják, hogy európai dobos legyen a talpán, aki megtalálja. A műsor vége könyörtelen, nincs ráadás, indul a road.
Igyekszem a Sziget legtávolabbi pontjától visszakímélni magam az objektum legelejére, az Octopus Sátorba. Lépten-nyomon franciákba ütközöm, angol szót nemigen hallani. Még az egyik televízió hírolvasó versenyén is franciául megy a súgógép. Az úton valaki megszólal mellettem: "Jé, itt magyarok is vannak!?" A kérdés nem alaptalan, egy zipzárból készült mini-táskát angolul próbáltak nekem eladni, fel sem tételezvén, hogy magyar vagyok. A pultosok mindig megörülnek, ha valaki magyarul kér, éjszaka például kemény öt percebe telt, mire egy német fiú elmagyarázta, hogy fröccsöt szeretne inni, a legnagyobb pohárban. A németek is sokan vannak, de idén a franciák mindent visznek, mind nézőileg, mind programilag.
Az Octopus Sátor programját rosszul nyomták ki, így, amire mentem volna, vasárnap lesz, a tényleges mai programnak pedig már vége lett, mire odaértem. Néhány percet elcsíptem Zsoldos Bálint zongorakoncertjéből - képileg furcsa itt a zongorakoncert kifejezés: a babzsákfotelekben elnyúlva egy tucat fiatal relaxált Chopin-re. De mégiscsak koncert volt, a közönség tapssal jutalmazta a zongoristát.
A Színház- és Táncsátor melletti füves részen a Színház és Filmművészet Egyetem első és második évfolyama mutatta be idei mozgásvizsgáját, Ladányi Andrea vezetésével. A saját maguk által mondott szövegekre dolgoztak, saját maguk megadván így a performance ritmusát, tempóját és sajátos dallamát. "Beszéltek" szerelemről, szülőkről, színházról, kapcsolatokról. Ladányi mindig szépen, jó pedagógiai érzékkel indítja el a növendékeit a mozgásművészet útján: miközben néztem ezt az egyszerűnek tűnő, húszpercnyi anyagot (melynek annyi a lényege, hogy a mozgás és a beszéd egyidejűsége, és mindennek értelemmel való felruházása természetesen beépüljön a leendő színészi eszközök közé), arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek két év múlva olyan vizsgát fognak produkálni, hogy kortárs táncelőadás is lehetne belőle.
Időközben besötétedett, és a Sziget elkezdte megmutatni valódi arcát. A kisebb színpadokon elindult az élet, a szigetlakókon kiütközött az eddig elfogyasztott alkohol hatása. Holnap ismét kalandra fel, addig aludni sem árt, ez még csak az első nap volt!
