 |
Alakulások korábban, 1962-ben történt. Az ötlet két zeneakadémiás barát, Frank Mari és Som László fejéből pattant ki: hej, de remek is lenne kamarazenekart létrehozni. A gondolatot tett követte, csoport- és évfolyamtársaikból, barátaikból kis együttes verbuválódott, 17 tagú, s imígyen muzsikálgattak saját kedvtelésükre vagy félévig, mikor is időszerűnek tűnt a továbblépés. Megkérték hát egyik tanárukat, Sándor Frigyest, álljon élükre, igazgassa, vezesse őket. Komoly munka következett, elvadult reggeli órákban történő, ám lelkes próbák, a professzor keze alatti tanulás, érlelődés időszaka, míg éppen 45 éve a "Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamaraegyütteseként" először léptek a közönség elé.
A kérdésre, hogy hányan ültek a nézőtéren, 15 évvel később, az akkor már az elhunyt Sándor Frigyes helyét átvett Rolla János zavartan úgy nyilatkozott, hogy ő 'biz nem tudja, mert nagyjából körülnézni sem mert a nagy izgalomtól. Hosszú és fényes, ám nem rögtelen pálya következett, küzdelmektől sem mentes, mert bizony 13 évbe, számtalan lemezbe, koncertbe, fényesedő világhírnévbe került, mire állami, fizetett státuszú zenekarrá válhattak, hogy ugyanezt ízlésesen, a 30. jubileum napján újra elvegyék tőlük. Ha nem lenne Szolnok városa, mely akkor befogadta őket, és azóta is finanszírozza működésüket, ma már talán nem létezne az a zenekar, amely megalakulása óta folyamatosan csak ennek az országnak néha bizony kopottas imidzsét fényezi messze túl a határokon. Ha van kulturális misszió, amelyre igaz, hogy felemel egy nemzetet, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kétségtelenül ilyen missziót teljesít. Ha angolul írnék, itt folyamatos befejezett jelen időt használnék: ezt teszik 45 éve, és remélhetőleg teszik még sokáig.
A régi tagok mintegy fele már csak a nézőtéren ünnepelt, a többiek egy, az elmúlt években jócskán megfiatalított együttes tagjaiként muzsikálnak még töretlen lelkesedéssel. Az alapító tagok közül ma már egyedüli nőként játszik ma is az együttesben Sándor Frigyes lánya, Sándor Anna gordonkaművész, ketten, Pertis Zsuzsa és Som László pedig sajnos már egy égi zenekarban zenélnek.
Az ünnepség szerencsére nem patetikus volt, hanem csupa derű, rögtönzés és humor. Batta András, a Zeneakadémia rektora vállalta a műsorvezető-szerkesztő szerepét, tette ezt derűvel vegyes tisztelettel, bekiabáltak a vidám régi tagok, zenéltek az új, fiatal zenészek feleségei, a régiek muzsikussá lett gyermekei, volt ünnepélyes Corelli, vidám klezmer és játékos farce, bohókás zenei fricska a 45 éve gyűrt klasszikus repertoárnak az egyik régi tag, Tfirst Zoltán tollából, és volt, van a most is nagyszerű Rolla, aki évek óta készül átadni a stafétabotot, én meg csak reménykedem, hogy nem teszi még egy darabig. Az ötvenediken is szívesebben látnám még a pódiumon, mint a nézőtéren. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.
