A lassan megszokott, eddigi névadó szponzor helyett idén a Hello HD neve alatt futott Jazzforum Budapest néven már várt őszi esemény, amit momentán, mint legnagyobbat (öt napon át, hét helyszínen, harminc előadás) túlzás nélkül minősíthetünk határozott névelővel. Az új dolgokra kiváncsi hazai jazzkedvelő bizonyára a korábbi években sem bánta volna, ha jellemzően a BMC - itt elsősorban, mint lemezkiadó - értékrendje markánsabban tükröződik a rendezvény programjaiban. Az elmúlt években többször volt olyan benyomásunk, hogy a fesztivál inkább egy reprezentatív keresztmetszetet kíván mutatni az épp aktuális magyar jazzt illetően, különös tekintettel a műfaj főcsapását demonstráló irányzatokra, mely koncepciót gyakran a meghívott külföldi sztármuzsikusok kiválasztása is erősített valamelyest. Pedig a cég által képviselt értékrend - feltehetően Gőz László szívügye -, kis túlzással mondva létfeltételnek is minősíthető a kortárs magyar zeneművészet szempontjából. Tudniillik ekkora üzleti kockázatot, ilyen kitartó következetességgel nagyon kevés lemezkiadó vállalna egy missziónak is felfogható tevékenység kedvéért; vagyis az európai kultúrába integrálódó improvizatív műfajok, köztük a legjelentősebb előadók, valamint kortárs szerzők műveinek megjelentetéséért.
Az idei esemény azonban tapinthatóbbá tette, hogy mit is képvisel valójában a bő évtizede működő BMC Records (legalábbis jazzkiadói minőségében). Az elkötelezettség ezúttal nem csupán az új, friss, kísérletező zenei irányzatok vonatkozásában volt érzékelhető, hanem a közös európai eszmeiséget illetően is. Ez utóbbi gondolat koncepciózus formát adott több koncertnek is: a spanyol, belga és természetesen magyar muzsikusok közös produkciói által, azaz a 2011-ben esedékes, soros EU-elnökségre utalva. De a nyolc BMC-s lemezbemutató koncert is jól érzékelteti, hogy a kiadónak csöppet sincs oka szemérmeskedni...
A fesztivál nyitó és záró estjén fellépő formációk a Müpa Fesztiválszínházában kaptak kicsit nagyobb rangot, mint a többi, kevésbé reprezentatív helyszínen szereplő zenekarok (bár egy-egy rangos külföldi szólista más helyszíneken, különböző session jellegű fellépések alkalmával is szerepelt). Azonban a pompás palota teljes közönségéről - a közelmúlt tapasztalatait is figyelembe véve - nem feltételezhetjük, hogy a szűk értelemben vett program iránti elkötelezettség lett volna a koncertlátogatás legfőbb motivációja; vagyis a helyszínnek a programtól független vonzereje is van (ami persze nem baj, legfeljebb kis érzéki csalódást okozhat, a közönségvisszhangot illetően).
De lássuk inkább a 'kitüntetett" produkciókat! Csupa nemzetközi, és nemcsak alkalmi formációról lévén szó, talán eltekinthetünk a muzsikusok egyenkénti méltatásától, világhíres partnereik és díjaik felsorolásától. A legnagyobb biztonsággal kijelenthető valamennyi szóban forgó fellépőről, hogy kiváló, elsőrangú hangszeres, sőt a legnemesebb értelemben igazi mester. Még a másodikként színpadra álló Modern Art Orchestra fiatalabb zenekari tagjairól sem állíthatunk kevesebbet, mint hogy nagyszerű, kiforrott muzsikusok; ezen nincs is mit csodálkozni, vezetőjük, Fekete-Kovács Kornél kifinomult igényességét figyelembe véve. A triók, kvartettek tagjait pedig legfeljebb vonzó (vagy kevésbé vonzó) habitusuk, egyéni stílusuk, különböző irányzatok iránti fogékonyságuk szerint minősíthetnénk, tudásuk és tehetségük alapján semmiképp, azok ugyanis megkérdőjelezhetetlenek - kivétel nélkül. Persze egy zenei produkciót nem a résztvevők szakmai kvalitásainak tükrében szokás értékelni - bár mostanság mintha ez is trendinek számítana... Viszont az alkalmi, vagy hosszabb-rövidebb időre tervezett nemzetközi formációk összhangzása, a közös zenei nyelv mibenléte már nem mellékes körülmény; tehát az értékelés ez utóbbi vonatkozásban mégsem értelmetlen.
Perico Sambeat spanyol szaxofonos és honfitársa, Marc Miralta dobos, Oláh Kálmánnal és Szandai Mátyással épp befejezték a stúdiómunkát, vagyis a kvartett lemezbemutató koncertjével kezdődött a Jazzforum. Mindjárt az első szám életveszélyes témával és harmóniakörrel ejtette ámulatba a fogékonyabb jazzkedvelőket, a profizmus, a felkészültség pedig a koncert végéig kitartott. A koncentráltság ilyen színvonala mellett jó ideig az is mellékes volt, hogy a jazznek mely vonulata jelenti itt a fő irányt; amiről azért később megállapíthattuk, hogy leginkább a bop és cool formák motiválta mainstream vonal.
Az említett régi stílusokról tudjuk, hogy aki ezeket játssza, az vagy hamisít, vagy borzasztóan perfekt. Mondanom sem kell, hogy a spanyol-magyar vegyes kvartett egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolható. A négy muzsikus saját szerzeményeiket játszva olyannyira egy (zenei) nyelvet beszélt, hogy szinte fel sem merült, hogy létezik a földön más hely is, mint Amerika. Sambeat magvas szaxofon soundja és magabiztos könnyedséggel kígyózó szólói, Oláh Kálmán átlagon felüli harmóniaérzékenysége és lírai akkordfűzése, Szandai Mátyás biztonságos alapot teremtő bőgőzése és Marc Miralta dinamikus, helyenként szellemes dobkísérete egy remekül összeérett, professzionális jazzkvartett hatását keltette. Nem véletlenül jegyezte meg Oláh Kálmán a koncert elején, hogy a kvartett jelenlegi formájában hosszabb távra tervez.
A formáció előadásának több mint egzotikus színfoltja volt egy remekül kidolgozott flamenco-betét. A spanyol zenészek eredendő vonzalma szülőföldjük (eredetileg az andalúziai romák) tánca, éneke, s persze zenéje iránt hasonlóan komoly késztetés, mint amit a mi jazzmuzsikusaink és a magyar népzene viszonylatában tapasztalunk évtizedek óta. Az ízlésesen és nagyon hatásosan összeállított jazz-flamenco fúzió sikeréhez nagyban hozzájárult az autentikus énekes, Joaquin Gómez "El Duende" vendégszereplése.
M.A.O., azaz Modern Art Orchestra nélkül nincs BMC-s jazzfesztivál, és bár a kialakult szokás (szervezői koncepció) szerint övék a nyitó koncert, ezúttal a program második részében kerültek színpadra. A big band hagyományokra épülő nagyzenekari forma korszerűsített változata, új, eredeti kompozíciókkal is a műfaj megtörhetetlenségét, a tradíciók megújításának létező perspektívái felé mutat. A vendégszólisták közül elsőként a belga trombitás, Bert Joris szereplése fokozta a straight ahead-hatást, majd a kisvártatva újra csatlakozó Perico Sambeat is ugyanezt a vonalat erősítette. Muszáj megjegyeznünk, hogy a zenekari tagok, mint Bacsó Kristóf, Ávéd János (szaxofonosok), Korb Attila, Barbinek Gábor (harsonások), Szakcsi Lakatos Róbert (zongora) vagy Fenyvesi Márton (gitár), nem utolsó sorban a főnök, Fekete-Kovács Kornél szólói minden összehasonlítást remekül kiállnak, a velük játszó nemzetközi sztárokhoz viszonyítva.
Ebben a blokkban sem maradt el a flamenco, sőt, a koncert utolsó harmada szinte csak ennek a műfajnak a bűvöletében zajlott. Természetesen a spanyol muzsikusok dominanciájával, különösen az ismét színpadra lépő énekessel, valamint Javier Gavara flamenco gitárossal megerősítve.
Az ötödik nap fesztiválszínházi estéjére két nemzetközi formáció BMC-s lemezbemutató koncertje csigázta a jelenlévők kíváncsiságát; bár a közönség létszámát tekintve szerényebb érdeklődés közepette. Hans Lüdemann német zongorista először járt nálunk, viszont partnereit, a francia S?bastien Boisseau bőgőst ismerheti a magyar közönség, például Gadó Gábor francia muzsikusokkal alkotott kvartettje révén, a Svájcban élő szerb dobos, Dejan Terzic neve pedig különböző, szintén nemzetközi formációkból lehet ismerős.
A kissé nehezen kibogozható, útkereső benyomást keltő trió első néhány darabját követően annyit érzékelhettünk csupán, hogy nagyon eltérő hátterű és habitusú muzsikusokkal van dolgunk, továbbá az is viszonylag egyértelművé vált, hogy bár Lüdemann adja a produkció tematikus keretét, az improvizatív játék során gyakrabban kerül domináns, a kompozíció irányát is meghatározó szerepbe egyik vagy másik partnere. Emiatt is, de a kissé didaktikusnak ható koncepció miatt is sokakból türelmetlenséget váltott ki a zene. Viszont az útkeresés iránya koránt sem tűnt zsákutcának; nagyon is innovatív, friss, dinamikus játéktér nyílt a bizarrnak ható világzenei keretekből. A formáció zenéjének kevésbé érdekfeszítő eleme inkább egy-egy beragadt, statikus ostinato volt. Ahhoz képest pedig, hogy tulajdonképpen egy zongorás - vagyis klasszikus felállásúnak mondható - triót láttunk a színpadon, a három muzsikus alaposan rácáfolt a konzervatív formára. Meggyőződhettünk továbbá arról is, hogy régi, jól bevált felállást, nem csupán a néhai svéd zongoristafenomén, Esbjörn Svensson tiója, vagy a remek Medeski, Martin and Wood trió képes alaposan megreformálni.
A záró koncertet két magyar és két amerikai muzsikus adta a Müpában: Dresch Mihály, a zongorista Lafayette Gilchrist, Szandai Mátyás és a magyar muzsikusok körében egyre otthonosabban mozgó dobos, Hamid Drake. Közös produkciójuk nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás (ahogy ez az előbbi trióról is elmondható). Szintén meglehetősen különböző vérmérsékletek, zenészkarakterek kerültek egy csapatba, s nem lehetett azonnal tudni, hogy legalább a koncert közepére sikerül-e igazán egymásra hangolódniuk. Persze sikerült - igen tapasztalt, érzékeny zenészekről lévén szó. Némiképp késleltette a muzsikusok közti összhangot az a körülmény is, hogy feltehetően nem mindenki viszonyul azonos hőfokon például a meditatív hatású improvizációkhoz, vagy mondjuk az örömzenéléshez.
A közös nevező kisvártatva megtaláltatott, amiért talán a legtöbbet Dresch Misi tette - akiről jól tudjuk, hogy nem olyan alkat, aki mindenáron frontemberként és demonstratíve szeretné kézbe fogni az éppen zajló produkciót. (Talán nem véletlen az sem, hogy Misi akkor oldódott fel igazán, amikor Hamid Drake-kel közös improvizációjuk felszínre engedte a zene belső törvényszerűségéből fakadó intimitást is.) Ezt követően már az örömzenélés sem volt annyira megterhelő a szaxofonos-furulyás "frontembernek".
Összességében és lényegét tekintve valóban egy európai, nemzetközi jazzfesztiválnak lehettünk részesei, még ha a koncertek során nem is minden pillanat volt tetőfokon. De épp emiatt (is) volt érvényes, hiteles fesztivál-feeling, már az első koncerttől számítva. És ami ennél is fontosabb: ezúttal valóban a BMC tiszteletreméltó értékrendje mentén.
