 |
 |
 |
 |
Ott hagytam abba, hogy érkezés után a legelső koppenhágai jazzhelyszín, ahova eljtutottam a KafCaféen volt, ami már a nevével is csábítja az ilyen megrögzött koffeinistákat, főleg egy hosszú utazás után, egy késő délután. Ráadásul ezt a triót külön ajánlották is a szervezők, és a hely - egy stúdiószínház kávézó-bárja - is vonzónak tűnt. Kasper Tranberg trombitás, Sřren Kjćrgĺrd zongorista és Kresten Osgood dobos gyerekhangszereken, szájharmonikán és egyéb kütyükön kezdtek zenélni, de a 'hivatalos" hangszerekeiken játszva is éppolyan jól szórakoztak, mint a kütyükön. Kjćrgĺrd (néha Kjćrgaardnak is írják) fantasztikusan alkalmazkodott, minden ötletet azonnal tovább tudott gondolni, Osgood az óriásbébik lelkinyugalmával hülyéskedett, és Tranberg adta meg általában a szabad játék irányát. A közönség abszolút vevő volt laza, őszintén avantgárd és önironikus felfogásukra. Kjaellgarddal a fesztivál utolsó napján sikerült egy rövid interjút készítenem, amelyet a jazzrovatban, vagy ide kattintva olvashatnak el.
Ebből a csupasztár trióból mindenkivel találkoztam újabb koncerteken, de a leginkább Tranberg szereplése tetszett az Anderskov Accident nevű formáció hangversenyén. Ha Kjćrgĺrd és Anderskov szóba került, akkor még Nikolai Hess nevét kell felhozni, hogy a dánok három legnagyobb reményű zongoristáját együtt emlegessük. Anderskov is szerepelt már az USÁ-ban. Négy éve kirobbanó sikerrel működő Anderskov Accident zenekarához most az amerikai Tom Rainey dobos csatlakozott. A legmagasabb szintű invenció párosult igazán lenyűgöző kompozíciókkal - bár a szeptettben eltérő egyéni teljesítményeket is hallottunk. Valahol messziről Charles Mingus hangszerelési elképzelései rémlettek fel, de Anderskov tudatosabban modernista úton halad. Baromira illett ez a zene erre a helyszínre, a Dán Művészeti Múzeum üvegezett falán át egy parkra nyitott hátsó csarnokába. Ha a zenekar azt is látta volna, amit a lépcsőkön helyet foglaló közönség, hogy egy esküvői fotózáshoz érkezik egy ifjú pár a kis ligetbe, ahhoz is hozzá tudtak volna szólni a maguk elvont módján.
Koppenhága egyik híres szimbóluma a Tivoli, vagyis a Városháza és a Főpályaudvar között elterülő vidámpark, amiben több koncertterem, csarnok és pavilon van, nem csoda, hogy naponta több fesztiválkoncert is zajlott ezekben. Útban a koncertre (a jegy természetesen belépésre jogosít, de nem a körhintákra és egyéb adrenalin-pumpákra), körbesétálva a parkot az egész városban egyedül itt hallottam magyar szót. Cćcilie Norby és Arabeszk című új műsorának bemutatója nem volt rossz választás, de nem tudtam végig maradni, annyira nagy volt a csábítás az egyidejű koncertekre. A dán Norby a svéd Lars Danielsson felesége, de ez csak azért érdekes, mert a zenekarvezetője is, hangszereléseket is készít számára. (Danielsson nemrégen szerepelt a Müpában, az utolsó MOL Jazzfesztiválon.) Ez talán nem a legjobb Norby-lemez, néhány régebbi sláger újrakitalálásától eltekintve nem túlságosan maradandó, az elég érdekes world music-elképzelések nem mindig találkoznak az énekesnő előadásának jellegével. Viszont több számban is közreműködött Katrina Gislinge klasszikus koncertpianista, finom cross-over megoldásokkal, de azért nagyobb apparátust is el tudtam volna képzelni ezen a revü-szerű helyszínen, mint az összesen négy zenészt Cili oldalán.
A nagyobb apparátust, egy egész vonószenekart digitalizálva hozta el a fellépő trió a Jazz Cup nevű kicsike kis klubba, ami valójában egy csöppnyi bárpulttal hangulatossá tett lemezbolt, ahol kiürítették a terem közepét a székeknek. A Smokers Lounge, azaz Jens Haack szaxofonos, aki trombitál is, Sören Nordsř gitáros és Ben Besiakov billentyűs első lemezén tökéletesen újrateremti a West Coast hangzást. Az utóbbi készítetette a vonószenekar számára a hangszereléseket, amelyeket végül a Stunt Records biztosított számukra. A zsúfolásig megtelt boltban erre a vonós alapra játszottak rá hárman, néhány saját közös szerzeményt és standardeket, lazán, elegánsan, végig lassan vagy közepes tempóban, de mindig jó time-mal előadva, amiben érdekes módon a felvételhez élőben igazodás kényszere se akadályozta meg őket. A megérdemelt siker nem maradt el, a főleg idősebb közönség imádta a három örökifjú produkcióját.
Eljutottam még egy külvárosi bevásárló-központ parkolójába is, vasárnap délelőtt a kivonuló családoknak az MI22 nevű, fiatalokból álló, talán iskolai funk big band húzta a talpalávalót - fel is keltek a padokról jó néhányan táncolni. Voltam egy (összesen egy) olyan koncerten, a fesztivál záró vasárnap délutánján az egyik egyetemi kollégium klubjában, amelyet alig néhányan látogattak - de ez már abból a bizonyos egynéhány híján ezer koncertből a legutolsó eresztés volt. Pedig a Barefoot Records megérdemelte volna, hogy Mighty Mouse nevű avantgárd triójuk új lemezének nagyobb közönsége legyen.
Lehet, hogy mint nekem, másoknak is a lábában-fülében volt még a legkülönlegesebb helyszín, és a legnagyobb hangulat, amit Koppenhágában átéltem előző hajnalban: a Politiken nevű napilap (amelyik minden nap 8 oldalas mellékletet nyomtatott a fesztiválra) székházának kiürített alagsori gépterméről van szó, ahol régen a lapot nyomták. A kezdetlegesnek is csak jóindulattal mondható koncerthelyszínen a Sound of Africa sorozat záró koncertjére került sor. Az emlegetett Nikolai Hess állított össze egy nagyzenekart, vagy huszonöt fiatal zenészből. Afrobeat/Fela Kuti feldolgozásokat játszottak, a legendás együttesből ráadásul Dele Sosimi is beszállt. Akkora buli volt, pedig én már csak éjféltájban értem oda, hogy rengett az egész sajtópalota. Voltak székek is meg padok, de nem kellettek senkinek. Amikor pedig megjelent a gánai néptáncsoport dobokkal és népviseletben, és még jobban megbolondították az amúgy is már forró produkciót, akkor a halottak is táncra perdültek. Nincs az a forró riói karneválhangulat, aminek a hűvösnek tartott viking utódok ne érnének a nyomába. Aki nem hiszi járjon utána (néhány kockát Sosimi már büszkén fel is tett FB oldalára), leginkább a jövő évi fesztiválon.
