A hegyi városka, Banff, egész Kanada büszkesége a természeti szépsége miatt: itt hozták létre az első nemzeti parkot, amely ma is a leghíresebb ? pedig a világ második legnagyobb területű országa igencsak gazdag varázslatos, érintetlen tájakban. Banff híre a világban ma már legalább annyira a Banff Arts Centre-nek, mint a háromezres csúcsok koszorújának köszönhető. A központ története 1933-ig megy vissza, amikor az 1400 méter körüli tengerszint feletti magasságban fekvő üdülőtelepen először tartottak színházi műhelyt. A Carnegie Alapítvány 30 ezer dollárt adományozott a tartomány egyeteme, a University of Alberta három szezonon át tartó nyári kihelyezett kurzusára, amelynek az volt a célja, hogy a világválság sújtotta albertai települések amatőr színtársulatai lábra kapjanak. Indokolt, ha valakinek az alapítványról a világhírű New York-i hangversenyterem jut eszébe, mert a névadó mindkét esetben Andrew Carnegie multimilliomos amerikai gyáros és filantróp. Az egyetem felnőttoktatási részlege a következő néhány évben az írásművészetet, a festészetet, majd a zongora-mesterkurzust is felvette a tantárgyak közé. Donald Cameron, a felnőttoktatási program vezetője, későbbi szenátor, azt remélte, hogy Észak-Amerika Salzburgját építheti fel a nyári egyetem egész évesre áttérésével. Az első állandó épületet 1947-ben nyitották meg, és a fokozatos bővülés azóta sem állt meg. Mindennek anyagi alapjait az állami (szövetségi és tartományi) szubvenció, a céges- és magánadományok, valamint a saját bevételek teremtik meg. Manapság évi négyezer hallgatót fogadnak a különböző művészeti képzéseken évente, a teljes munkaidőben foglalkoztatottak száma az egész intézményben több mint 500.
A campus a tájban
A Banff Centre dinamizmusa nem csak a felsőoktatás, hanem a versenyszektor számára is példaadó: az intézményi struktúra állandóan változik, módosul, hiszen néhány hetes kurzusokat és műhelyeket sokkal könnyebben lehet a tanárok elképzeléseihez és a változó szükségletekhez igazítani, mint egy akkreditált, többéves nappali egyetemi képzést. A szakmai felügyeletet eredetileg az edmontoni székhelyű egyetem látta el, amit 1966-ban a University of Calgary vett át. A központ területét gyakran nevezik összefoglalóan campusnak, de egyetemi fokozatot nem ad ki (bár egyes kurzusokat több felsőoktatási intézményben is kreditként ismernek el), képzései az itt tanító professzorok hírnevének köszönhetően világhírűek. A művészeti képzés ma már csak egyik ága a banffi tevékenységnek, a menedzsment és a konferenciaszervezés oktatása külön karokon zajlik, ezeket is központoknak nevezik, de felsőbb matematikai és a hegységek természeti és emberi kultúráját kutató csoportokat is létrehoztak az utóbbi néhány évben. Az egyéni és csoportos alkotóházként is igénybe vehető Banff Központ kapcsolata a külvilággal nagyon intenzív: átlagosan évi kétszáz produkciót hirdetnek meg nyilvánosan az előadóművészetek terén, és az időszaki kiállítások száma is magas. Kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy a Banffi Nyári Fesztivál is kiterjedt most már az egész évre. Bár Banff szellemiségére a nemzetköziség és a multikulturalizmus, vagy még inkább az etnikai hovatartozáson felülemelkedő univerzalitás a jellemző, a zenei képzés történetében kitüntetett jelentősége van a magyar professzoroknak.
Székely Zoltán kvartettezik
Már a negyvenes években itt tanított Böszörményi-Nagy Béla, de a banffi zenei életre minden bizonnyal Székely Zoltán hegedűművész volt a legnagyobb hatással. Székely Bartók partnere és barátja volt, több művét is neki ajánlotta. A Magyar Vonósnégyest 1937-72-ig vezette, ezután foglalta el a rezidens hegedűtanári pozíciót Banffben, amelyet 1991-ig töltött be. Ennek is köszönhető, hogy Banffben a Bartók-centenáriumot külön rendezvénysorozattal ünnepelték meg. A Magyar Vonósnégyes más tagjai is tanítottak Banffben, ahol a Kamarazenei Akadémia 1971-es elindításában döntő szerepe volt a Hubay-tanítvány Fenyves Lórándnak.
Székely a fenti képen 1976-ban látható, amint Fenyves Lóránd, Janzer György és Magyar Gábriel társaságában kvarttettezik. A később a programba felvett háromévenkénti vonósnégyes verseny ugyancsak komoly nemzetközi jelentőségre tett szert. A világhírű Sebők György is oktatott, zongorázott és vezényelt itt. Viszont Starker János meghívásában valószínűleg nem csak nekik, az úgynevezett magyar kapcsolatnak volt szerepe, hanem Funtek Lászlónak is, akiről ma a színházművészeti épületegyüttes egyik szárnyát nevezték el.
A Funtek-szárny bejárata
A magyar zenei hozzájárulás Banffhez az itthoni köztudatba is bekerült, már a hetvenes években is járt itt magyar tévés forgatócsoport, viszont Funtek neve Magyarországon kevésbé ismert. A mindig elegáns megjelenésű díszlettervező, belsőépítész és látványtervező Funtek professzorról egy növendéke azt mondta, hogy úgy néz ki, mintha a múltból jött volna, de úgy gondolkodik, mintha a jövőben élne. Az 1922-ben Sopronban született, Budapesten jogot végzett fiatalember a II. világháború éveiben a Vöröskeresztnél dolgozott, a háború után Svájcban, majd Calgaryban telepedett le. Itt az akkor induló tévéstúdió, különböző színházak foglalkoztatták, sőt még az országos jelentőségű rodeó fesztivál, a Calgary Stampede látványtervét is ő készítette. Banffben ?62-től kezdve tanított, ?70-ben a színházi program igazgatójává nevezték ki. Starkerrel, akinek még vöröskeresztesként segített emigrálni, Banffben is rendszeresen együtt volt. Funtek 1987-ben ment nyugdíjba, hatása egész Kanada színpadkép-kultúrájára mind a mai napig érezhető, bár ma már inkább csak specialisták dolgoznak a színpadra állításon, míg Funtek igyekezett a teljes látvány egészben való szemléletére oktatni növendékeit. A Banff Központnak a hetvenes években lezajlott és azóta is folyamatos nyitása az újra és a jövőbe mutatóra azt is magával hozta, hogy 1974-ben létrehozták a jazz-műhelyt. Az első lépések az ország máig leghíresebb jazz-zenésze, Oscar Peterson szakmai vezetése mellett a tanárként és szervezőként is aktív Phil Nimmons klarinétos irányításával zajlottak. Azóta többek között az angol származású bőgős, Dave Holland, az amerikai szaxofonos, Steve Coleman és az idei év végéig az amerikai trombitás, Dave Douglas irányították a képzést. Általában a művészeti vezető választja ki legalább a tanárok egy részét és természetesen a felvételizők kiválasztásába is beleszól. Az igazgató saját együtteseinek tagjait is gyakran meghívja tanítani maga mellé, ami több irányban átjárható, nyitott együtteseket, valódi műhelymunkát tesz lehetővé. Így volt ez az általam hallott május végi koncerten is, amelyen a jövő évtől már itt igazgatóként működő amerikai zongorista, Vijay Iyer hívta meg növendékeit és zenésztársait a közös munkára. Felléptek hallgatói zenekarok is, rögtön az elsőben a szabad improvizáció a szólamcsoportok közötti dinamikus egyensúlyban alakult ki. A karmesterként szereplő növendék irányította a 14 tagú zenekar tagjait. Nem volt részletes kotta előttük, csak néhány vázlatos feljegyzés a motívumokról és a ?szerzői? utasításokról, amelyek sorrendjét és időtartamát is a dirigens határozta meg. Ez az előadói felfogás ugyan nem teljesen elterjedt, de nem is új: a hetvenes évekre kialakult a jazzben a szabad improvizációra épülő stílus, és ez közel áll a jazzműhely jelenlegi és következő igazgatójának zenei felfogásához.
Iyer és tanári zenekara
Iyer és tanártársai (balról jobbra: Okkyung Lee csellista, Tishawn Sorey dobos, Steve Lehmann szaxofonos, Jonathan Finlayson trombitás, Rich Brown basszusgitáros, Vijay Iyer és Miles Okazaki gitáros) különösen a trióként működő, itt is fellépő Fieldwork nevű felállás (Lehmann, Sorey, Iyer) számára a jazzhagyomány kortárs zene, amelyet a több évtizede lezajlott stílusforradalmak eredményeinek tudatában kell megszólaltatni. De ez nem a hagyomány vak követését jelenti, a növendékeket sokkal inkább a tabula rasa, a rögtönzési megszólalás előtti kiüresítés ? például Keith Jarrett által is hasznosított ? készségére próbálják megtanítani.
Iyer tanított itt korábban is, de jövőre már igazgatóként az egész jazzprogramért felel. Nehéz dolga lesz, mondta kérdésemre a koncert után, először is azért, mert a kiválasztásban fontos, hogy ne csak azokat a már magasan képzett, haladó növendékeket vegyék fel, akik leginkább kapcsolatteremtésre akarják használni ezt a néhány hetes kurzust, hanem azokat a tehetségeket is, akik előtt kevesebb lehetőség nyílik. Azért vállalta ezt a megbízást, hogy befolyásolni tudja a növendékek mezőnyét, hogy egy nyugodt helyen kísérletezzenek, élvonalbeli művészekkel kerüljenek kapcsolatba, próbálgassák és tágítsák a határaikat. És azért is, hogy neki fontos, általa kreatívnak nevezett irányok jobban beépüljenek az elismert jazzhagyományba a növendékek zenéjén keresztül.
